Berta Zsolt: Recept zónaregények
|A címadó novella: Recept
A faterom szakács. Én is tudok főzni, de ahogy ő tud, az egész más. Művész, ahogy mondani szokás. Még Ausztriába, a Schloss Laudonba is hívták melózni, pedig ott aztán puccos népek kajálnak, és a Rolling Stones is ott lakik, ha éppen Bécsben jár. De a fater nem vállalta, mert ott nem lehet piálni. Inkább egyszerű kajákat készít, emberléptékű éttermekben és lepukkant csehókban. De néha elvállal rongyrázós rendezvényeket is. Arisztokraták esküvőin és felkapaszkodó, sznob újgazdagok báljain alkot igazi csodákat. Van, hogy elkísérem, az ilyen puccparádéknak már napokkal előbb neki kell állni, s rajtam kívül is tíz-húsz konyhalány és kukta dolgozik a keze alá. Temetőnyi csontból főzzük a barnamártást, óriási üstökben rotyog a csontlé, ami mindennek az alapja, készül az aszpik, és megállás nélkül pucoljuk a zöldséget, vágjuk a húst, gyúrjuk a tésztát. A fater tervez, irányít, szarvasgombát szagolgat, visszaküldi a halat, mert nem elég friss, morog a normandiai camembert miatt, mert nem elég büdös, és paradicsommal és káposztával dobálja a szállítót, mert nem eléggé magyar és nem eléggé vecsési. Közben arra is jut ideje, hogy nekünk, konyhai segédmunkásoknak a meghatározott tojásleves-rizseshús menü helyett bélszínsteak-et készítsen fokhagymás kelbimbó körettel. Reggelire főtt, kötözött parasztsonkát tálal frissen reszelt tejszínes tormával, a teánkba pedig Captain Morgan rumot tölt. (A lecsókolbászt kivágja a szemétbe.)
− Ahol jut háromszáznak, ott jut háromszáztizennégynek is! − fűzi hozzá kacsintva.
Az úri közönség álla leesik, amikor megpillantják gyönyörű hidegtáljait, a szalámiból hajtogatott rózsacsokrokat, a vékonyra szelt, rózsaszín bélszínből készített hullámzó tengert, és a rajta úszó őz- és rókagomba-pástétomból formázott fregattot, melynek halványbarna, rétestésztából való „rongy vitorlái” alól harciasan merednek elő a parajos escargoval és kaviárral töltött sajt és sonkaágyúk. Öt perc alatt széttúrnak és befalnak mindent, amin két nap, két éjjel dolgoztunk. És ez csak az előétel.
A fater játszva elkészít egy ámbrás cetet (bármilyen módon), de a fasírtja is éppen olyan, amilyennek a tökéletes fasírtnak lennie kell. Egyszer, még kissrác koromban, egy vízitúrán, miután végeztünk a hentes tokánnyal, fogta a bográcsot és ott, a parázs fölött lesütött benne száz darab palacsintát nekünk, kölyköknek. Haljak meg!
Egyedül nevelt fel. Tizenöt éves koromig rántott húst csak a munkahelyein, a szomszédos asztalokon láttam. Közelebbről soha. Merthogy − idézem − minden vasárnap rántott húst zabál az egész ország. Rántott sertésszelet, rántott csirke, borjú bécsi, egyre megy, s hozzá a szokásos ecetes saláta és krumpli. Na, a fater ezért soha nem csinált rántott húst, azt mondta, azt ehetek bármikor, bárhol. Így aztán nem ettem soha, sehol. Csak hallomásból ismertem, s úgy képzeltem, rajtam és a fateron kívül rántott húst eszik karácsonytól karácsonyig az egész ország. Amikor egyik lány osztálytársam anyja, Viki néni a tányéromra tett egy ilyen panírcsodát (egy vasárnapon, vendégségben), hát majdnem lepetéztem a gyönyörtől.
− Nahát! − mondtam repesve −, rántott hús! Még sosem láttam közelről!
És úgy éreztem, soha még finomabbat nem kóstoltam. Vékony, sőt sovány kölyök voltam, s az maradtam később is, akárcsak a fater. Nálunk mindenki úgy néz ki a családban, akár egy látástól vakulásig robotoló, örökké korgó gyomrú magyar paraszt. Viki néni szeme könnyes lett, és a tányéromra tett még két szelet húst. Utóbb még kettőt, az előbbiek hűlt helyére. Addig ettem, míg le nem fordultam a székről. Viki néni azt mondta, nagyon szeretne vendégül látni engem olykor egy-egy ebédre… vagy akár reggelire, vacsorára is. Jöjjek csak, amikor akarok. A hangja kétségbeesetten csengett, nem tudtam mire vélni.
− Szegény fiú! − mondta szomorúan és megsimogatta a fejemet.
Ezt sem értettem. Nagyon tapintatos volt, soha egy szóval se kérdezett rá családi körülményeimre, hogy mivel foglalkozik apu-anyu, miképp pedig ez szülők körében általános jelenség volt már akkoriban is. Sőt, kifejezetten kerülte a témát. És tömte belém a kaját, ahányszor csak alkalma nyílt rá. Bármikor beugorhattam hozzá, akkor is, ha a lánya épp nem volt otthon. Én a magam részéről persze a vasárnapokat erőltettem. Tényleg örömmel látott, sokkal nagyobb örömmel, mint a lánya, akinek nagyjából mindegy volt, hogy a közelében vagy egy kontinenssel arrébb tartózkodom-e. De a fő, hogy Viki néni derekasan ledolgozta a panírozott húsokkal kapcsolatos lemaradásomat. Egy vasárnap reggel beállítottam hozzájuk, hogy délelőtt moziba vigyem a lányát. Viki néni gondterhelten állt a konyhában, előtte a deszkán egy hatalmas darab vadnak tűnő hús.
− Csókolom! Mi készül?
− Hát azt magam sem tudom! − felelte ingerülten. − Rántani való húsért küldtem a férjemet a piacra, ő meg beállított ezzel a vaddisznócombbal! Mert az a marha hentes rábeszélte! Most mihez kezdjek vele? Még soha nem csináltam vadat, ráadásul anyósomék is jönnek ebédre, majd hallgathatom a gonosz megjegyzéseit. Akkor sem jó neki semmi, ha éppen jól sikerül minden!
Úgy gondoltam, adósa vagyok, hát felajánlottam a segítségemet, mondván, én elbánok a disznóval. Megmosolygott. Odaléptem a deszkához, megnéztem a húst.
− Egész fiatal − mondtam −, világos színű, már úgy értem, vaddisznóhoz képest, nem csak mert amúgy is sötétebb, mint a házi sertés, hanem mert a vadnak nem engedik ki a vérét. Pörkölt esetleg? Ha van itthon borókabogyó, szegfűbors, babérlevél… esetleg erdei gomba és áfonyalekvár… de ribizli is jó… és vörösbor… köretnek csinálhatunk hozzá dödöllét.
Viki néni elképedve meredt rám.
− Ezek közül egyik sincs… csak vörösbor. És az anyósom utálja a pörköltet.
− Hát akkor… szalonna, fokhagyma?
− Az van.
− Akkor jó alaposan megtűzdeljük szalonnával és fokhagymával, és fólia alatt, tepsiben kisütjük. Csinálunk hozzá egy mártást, mert száraz marad, az holt biztos, ha szalonnába csomagoljuk, akkor is. Barnamártáshoz nincs idő… telefonálhatok egyet?
A fatert egy anyós cseppet sem érdekelte volna, de amint megtudta, hogy kajáról van szó, nem kérdezett semmit, instruálni kezdett.
− Aha, aha… értem… oké… − bólogattam, letettem a kagylót és Viki nénihez fordultam. − Bormártás lesz hozzá.
Kivettem a fiókból egy vékony, hegyes kést, nekiálltam bevagdosni, beszurkálni a szalonna és a fokhagyma helyét. Viki néni szájtátva nézte a kezemet.
− Honnan tudsz te ilyeneket?
− Apám szakács.
− Apád szakács és nem láttál rántott húst, míg én eléd nem tettem?!
Elmagyaráztam neki.
− …és Apa igyekszik mindig valami különlegeset készíteni, már csak azért is, hogy tanuljak belőle. Mi olyan csodákat eszünk, hogy Viki néni azt elképzelni se tudja − fejeztem be felhőtlenül dicsekedve.
Viki néni szeme elsötétedett.
− Én meg azt hittem, hogy éhezel!
− Én?! De hát miért hitte, Viki néni? − kérdeztem meglepve.
− A rántott hús miatt! Én meg itt etetlek nyakra főre mint… mint valami Twist Olivért! Bár… végül is az jó hír, hogy nem éhezel. De ahhoz képest milyen jó az étvágyad! Mi az a dödölle?
No, már nem laktam otthon, szegény fater egyedül élt. Gyakran főztem, és gyakran hívtam fel telefonon, valami recept miatt, vagyis hogy miképp csináljam ezt vagy azt, mit javasol ehhez meg ahhoz. Itt nincs telefonunk, de mindjárt a kapu mellett van egy fülke, oda szaladtam le mindig telefonálni.
A fater unokája, vagyis a fiam, Csanád még nem volt egy éves, a fülkényi fürdőszobánk ajtótokjára akasztott hintában gügyögött, nevetgélt. Háta mögött az anyja, Móni lehajolt a mosógéphez, vádliján megfeszült egy izom, fenekén a szoknya… istenem, milyen szépek! Sose felejtem el. Boldogan gyönyörködtem bennük… és megszólalt a csengő.
Feltápászkodtam a konyhaasztaltól, még akkor is mosolyogtam, amikor ajtót nyitottam. Gábor állt a küszöbön, a fater haverja, nála fiatalabb, nálam kicsit idősebb, amolyan szakácstanítvány, mint én voltam egykor. Sápadt, komoly.
− Szevasz! − mondtam neki.
− Szevasz! – felelte, és csak áll ott.
− Na, mi van?
− Zsolt! Édesapád meghalt.
És olyan döbbenten pislogott rám, mintha én öltem volna meg. Az arcán zavar, kín, ahogy a rossz hír hozóján mindig. Nem volt jó látni, szerettem volna oldani feszélyezettségét.
− Értem. Kérsz kávét?
Megütközve nézett rám… nem kért.
− Jól vagy? – kérdezte.
− Jól, persze − felelem −, na és te?
Nem válaszolt, csak furcsálkodva vizslatott kicsit. Sietnie kell, mondta végül, csak azért jött… csak ezért. Elment.
Becsuktam az ajtót, megfordultam, Móni, a feleségem állt ott döbbent, feldúlt arccal, láthatóan értem aggódva.
− Jaj, istenem! − lehelte és átölelt.
A gyerek, Csanád minket nézett a hintából, figyelmesen, komolyan. Amint találkozott a tekintetünk, elnevette magát, és jókedvűen összeütötte a tenyerét. Őt megsimogattam, a feleségem hátát megpaskoltam. És a fenekét is.
− Hisz még csak negyvennyolc éves volt! − hüppögte.
Szerette a fatert, az már egyszer biztos. De hát én is szerettem, attól még nem kell összeomlani.
− Nem nagy csoda − mondtam −, hisz mindkét végén égette a gyertyát.
Kibontakozott az ölelésemből, a szemembe nézett. Tartani akart, de engem nem kellett tartani, nem éreztem semmit. Megpróbáltam szomorú arcot vágni… neki… mert… csak mert úgy illik. És azt gondoltam, micsoda érzéketlen disznó vagyok.
Aprót kerestem, sokat, lementem a telefonfülkéhez. Anyámat hívtam először. Mondtam neki, mi van, erre elsírta magát, kétségbeesetten dadogott. Több mint húsz éve elváltak már, mire ez a műsor? Idegesen vártam, hogy befejezze a jajveszékelést. De nem fejezte be, csak azt mondta, most nem tud beszélni, majd később visszahív. Hol, akartam kérdezni, de már letette.
Barátokat, rokonokat hívtam, mindenkit lesújtott a hír. Nyugtatgattam őket. Őrület, az emberek hogy kikészülnek a haláltól… vagy csak nekem szól mindez… mert azt hiszik, megrázott. Hát nem rázott meg túlságosan, magamnak be kellett vallanom, de nem akartam megbántani őket, megsérteni talán valós gyászukat, hát szomorúvá varázsoltam a hangom. Mindenki megkérdezte, jól vagyok-e, sietve hozzátették, hogy jaj, hát biztos nem, s hogy ez így van rendjén. Azon járt az eszem, hogy intézkednem kell. Halotti bizonyítvány, sírhely, hamvasztás, temetés, egyebek. Helyére tettem a kagylót, felbattyogtam az emeletre. Már megint kiégett a villany a lépcsőházban. Lift nálunk nincs, öröm lesz a vaksötétben letrógerolni a gyerekkocsit. Ahogy betoppantam, Csanád a hintában rögtön nevetni kezdett, visszanevettem, odaléptem hozzá, játszottunk. Móni fürkészve figyelt… ja igen, a fater… kiment a fejemből, amikor a villanykörte miatt dühöngtem. Leolvasztottam arcomról a vigyort, vágtam valami mélabús „hát így van ez” grimaszt.
− Jól vagy? − kérdezte.
− Jól, persze, ne aggódj!
És tettem, mintha hozzá hasonlóan le lennék sújtva, csak éppen férfiasan tartom magam. Mert szégyelltem előtte, hogy nem érzek semmit. Azt mondta, segít elintézni a dolgokat, majd jön velem… Mondtam neki, hogy nem kell. Minek bonyolítsuk? Cipeljük a gyereket is? Vagy kérjünk meg valakit, hogy pesztrálja? Á, nem kell, elrendezem egyedül. De persze segített, és naná, hogy jól esett, úgy is van rendjén.
Átmentem a fater lakásába, a szomszéd Aranka néni is zokogott egy sort a vállamon. Mintha nem ő rikácsolta volna világgá két naponként a gangról, hogy a fater már megint alig áll a lábán. A férje vérbíró, ötvenhat után jó pár életet szárított rá az odvas lelkére. Aztán meg húzták a vastag nyugdíjat és az apámon köszörülték a nyelvüket, akit fiatalabb korában menetrendszerűen elvertek a kerületi kapitányságon, amikor rendőri felügyelet alatt állt bizonyos politikai okokból történt elmarasztalás okán. Ezen filóztam, miközben Aranka néni nyávogott nekem.
Az utcán a fater ivócimboráival futottam össze, elképedve, ijedten csóválták a fejüket, majd felderült az arcuk, megkérdezték, emlékszem-e, amikor kölyökkoromban a Két Korsóban söralátét-elkapó versenyben egy láda sört nyertem a faternak… és így nekik is. Persze, hogy emlékeztem. Nem volt nagy hőstett, minden ellenfelem atom mák volt, csak én kóláztam egyedül. De azért a fater büszke volt rám, másnap készített nekem egy Chateaubriand-t, mert akkor azért voltam behalva.
Berángattak a csehóba, rendeltek, nekem kólát, mint azelőtt, aztán nagy komolyan emelték poharaikat a faterra. Komolyan mondom, egyik-másiknak megkönnyesedett a szeme.
− Jól vagy, Zsolt? − kérdezte a csapos aggódva és ő is a szememben kutatott.
− Jól, persze − feleltem neki is.
Már kicsit feszengtem, úgy érzem, mindenki átlát rajtam. Egyre jobban utáltam magam, ahogy láttam a fájdalmukat, a gyászukat, én meg… nem éreztem semmit. Pontosabban… és ez még rosszabb… megkönnyebbülést éreztem. Elhűltem a gondolattól. Igen, megkönnyebbültem, hogy véget ért a fater szenvedése, az érthetetlen fájdalma, önmarcangolása, elkeseredett harca önmagával és a világgal… mindaz, amiért piába fojtotta magát. De nem volt önzetlen a megkönnyebbülésem. Én voltam a haszonélvező. Nem kell többé néznem a kínlódását, s nem kell küzdenem a tehetetlenségemmel és a lelkifurdalásommal, amiért magára hagytam, amiért elköltöztem otthonról. Az elköltözésem ugyanis nem hozott felhőtlen megkönnyebbülést, igaz, nem láttam többé nap mint nap, de tudtam, hogy továbbra is részegen tántorog haza, szemében azzal a pokoli fájdalommal és szégyennel, amit a részegség nem hogy eltüntetett volna, hanem inkább felerősített. S ami engem nem csak kölyökkoromban, de később is félelemmel, nyomasztó érzésekkel és szorongással töltött el. De akkor ennek vége lett. Nyugodjon békében, jó ember volt. Több kínt veszített, mint örömöt, slusszpassz.
Sétáltam a halottaskocsi mögött, a villanymotorja halkan, kegyeletteljesen zümmögött. A feleségem mellettem, mögöttünk rokonok, barátok… inkább barátok. Én voltam a fő gyászoló, azon töprengtem, milyen is a helyénvaló viselkedés. A fatert kéne megkérdezni, hisz őt kérdeztem mindig, ha nem tudtam valamit. Az urnára néztem kérdőn, titokban megemeltem a szemöldököm… na, fater, mit mondasz? Csak ezen legyünk túl, mi? Aztán iszunk valamit. Tudtam, elmosolyodna ezen, hát én is megengedtem felé egy gyors mosolyt.
A sírnál felbomlott a sor, az emberek körbeálltak, helyet kerestek, ahogy tudtak az ösvényen és a többi sír között. Ott nyugszik a nagymuter is a nagyfaterral, meg ki tudja meddig a többi felmenőm, oldalági rokonok, olyanok is, akikről azt se tudom, kicsodák. Sőt, akad köztük olyan, akiről a fater se tudta. Vele jártam itt utoljára… hm, és most is vele jöttünk, ugye. Szóval nélküle még sosem voltam ott… és többé már nem is lehetek.
A ravatalozóban és az oda úton is a hátam mögött voltak a népek, így csak akkor láttam, milyen sokan eljöttek. Az ő barátai, az én barátaim.
A pap beszélni kezdett, nem volt annyira gáz, amit mondott, hallottam már sokkal rosszabbat is, bár a fater biztos tett volna néhány megjegyzést, ha hallja. A tömeget néztem… és kicsit megkönnyesedett a szemem. Gyorsan megtöröltem, oké, nem vette észre senki. Nem mintha szégyelltem volna, de így, hogy nem a fater miatt ejtettem, hanem csak mert… nem is tudom, meghatott, hogy ennyien szerették. Szóval nem akartam a más okból ejtett könnyekkel bizonyítani nem létező gyászomat.
És aztán vége lett, túlestünk rajta. Mehet tovább a vicc, ahogy a fater mondaná. Jöhet a karácsony, a szilveszter, március tizenötödike…
Tavaszodott. A fiam elmúlt másfél éves. Mosolyogva figyeltem, ahogy a konyhaasztalra mászott. Előbb ráhasalt a padra, felhúzta rá magát, aztán fenekét az égnek tolva állt fel, s ugyanígy tovább az asztalra. Ott kiegyenesedve boldogan körülnézett. Kis cipője az abroszon.
− Anyád nem engedné! − mondtam neki büszkén, hogy tudatosuljon benne, ki a jobb fej a szülei közül.
Valami ebédet kellett főznöm. Kihúzogattam a mélyhűtő fiókjait, egy nagy szatyorban pisztrángokat találtam. Anyám hozta pár hete. Oké, ez jó lesz. De mit csináljak vele? Nem vagyok jó halban, sőt mondhatom, gőzöm sincs hozzá. Halászlé, sült hal telik tőlem, de semmi más. Emlékeztem, a fater valahogy megtöltötte a pisztrángot, valami májpürével meg egyebekkel, de nem belülre, hanem óvatosan a bőre alá tolta, s úgy sütötte ki őket egyben… na, az valami isteni lett, de olyan bravúrnak tűnt, hogy elméletileg sem tartottam érdemesnek megjegyezni. Eldöntöttem, megpróbálom. Aprót kerestem, hogy elkérjem a receptet, mert a legjobb lesz, ha megkérdezem a fatert, miképp álljak neki, mire vigyázzak…
A karomra vettem a kölyköt, lerobogtunk a lépcsőn, hangosan kacagott, ahogy ráztam a fenekét. Megvidámított engem is, együtt nevettünk. Beléptem a fülkébe, a kölyköt a telefon tetejére ültettem, ahogy szoktuk, boldogan lóbálta a lábát. Leakasztottam a kagylót, beszórtam a pénzt, mutatóujjamat felemeltem… na mi van, kit is hívok? Ja, a fater… S csak néztem a levegőbe fagyott mutatóujjamat. De hiszen… tiszta hülye vagyok… a fater… nincs többé. Szinte láttam magam előtt, ahogy nevet rajtam… inkább csak mosolyog… Akkor most mi lesz a pisztránggal? Valami kellemetlen érzés növekedett bennem… komoly súllyá vált, elfacsarodott a szívem, megremegett a gyomrom, s már fájt, nagyon fájt. Csanád ijedten, aggódva nézett, megsimogatta az arcomat, mutatóujjával a könnyeket vadászta a szemem alatt.
− Miért sírsz, Apa?
Magamhoz öleltem. Jó volt, hogy ott van velem.