Értelem - 42

2019., január 1., 12209 szó, elolvasásához kb.: 67 perc kell | _flex | [Wisdom / bölcsesség] #wisdom #bölcsesség #hun #tl;dr

Harari, Yuval Noah¹:
21 lecke a 21. századra²:
Értelem

Az élet nem egy történet

Ki vagyok én? Mihez kezdjek az életemmel? Mi az élet értelme? Az emberek az idők kezdete óta felteszik ezeket a kérdéseket. Minden nemzedék új válaszokat keres, mert változik, hogy mit tudunk, és mit nem. Figyelembe véve mindent, amit a tudományról, Istenről, a politikáról és a vallásról tudunk és nem tudunk, mik a legjobb válaszok, amiket ma adhatunk?

Milyen választ várnak az emberek? Amikor az élet értelmére kérdeznek rá, szinte minden esetben azt várják, hogy elmondjanak nekik egy történetet. A Homo sapiens történetmesélő lény, aki inkább történetekben gondolkodik, mint számokban és ábrákban, és hiszi, hogy az univerzum is úgy működik, mint egy történet, teli van hősökkel és gonosztevőkkel, konfliktusokkal és megoldásokkal, csúcspontokkal és happy endekkel. Amikor az élet értelmét keressük, egy történetet akarunk, amely megmagyarázza, miről szól a valóság, és mi a mi konkrét szerepünk a kozmikus drámában. Ez a szerep részévé tesz minket valami nagyobbnak, és értelmet ad tapasztalatainknak és döntéseinknek.

Az egyik népszerű történet, amelyet az elmúlt évezredek alatt aggódó emberek milliárdjainak elmeséltek már, úgy szól, hogy egy örök körforgás részei vagyunk, amely magába foglal és összeköt minden élőt. Minden élőlénynek saját betöltendő funkciója van ebben a körforgásban. Az élet értelmének megértése nem egyéb, mint saját funkciónk megértése, jó életet pedig akkor élünk, ha megfelelünk ennek a funkciónak.

A Bhagavad-gíta című hindu eposzban egy gyilkos polgárháború közepén Ardzsuna herceget, a nagy harcost kétségek fogják el. Barátait és rokonait látva az ellenséges hadseregben, habozik szembeszállni velük és megölni őket. Töprengeni kezd azon, hogy mi a jó és mi a gonosz, ki döntötte ezt el, és mi az emberi élet célja. Az isteni Krisna ekkor elmagyarázza Ardzsunának, hogy a nagy kozmikus körforgásban minden élőnek saját útja van, amelyet követnie és kötelességei, amelyeket teljesítenie kell. Aki ráébred erre, az, bármilyen nehéz az útja, békére lel, és megszabadul minden kételytől. Aki azonban nem hajlandó azt követni, és valaki más útját járja – vagy út nélkül bolyong összevissza –, az megzavarja a kozmikus egyensúlyt, és ezért sohasem élvezheti az örömöt és a békét. Teljesen mindegy, hogy pontosan milyen a mi utunk, a lényeg, hogy kövessük. Egy mosónő, aki hűségesen követi a mosónő útját, fölötte áll a hercegnek, aki letér a hercegi útról. Miután rájött, mi az élete értelme, Ardzsuna annak rendje szerint elindul, hogy kövesse a maga útját, és teljesítse kötelességét, mint harcos. Megöli barátait és rokonait, győzelemre vezeti seregét, és a hindu világ egyik legtöbbre becsült és legjobban szeretett hőse lesz belőle.

Az 1994-es Disney-örökzöld, az Oroszlánkirály átcsomagolta ezt a régi történetet a modern közönség számára, és Simbával, a fiatal oroszlánnal helyettesítette Ardzsunát. Amikor Simba tudni akarja, mi a létezése értelme, az apja – Mufasa, az oroszlánkirály – mesél neki az élet körforgásáról. Elmagyarázza, hogy az antilop füvet eszik, az oroszlán megeszi az antilopot, majd amikor elpusztul, a teste lebomlik, és táplálja a füvet. Így folytatódik tovább az élet nemzedékről nemzedékre, feltéve, hogy minden állat betölti a maga szerepét. Minden összefügg mindennel, így ha csak egyetlen fűszál nem teljesíti be küldetését, az élet egész körforgása felbomolhat. Simba küldetése pedig az, mondja Mufasa, hogy az ő halála után uralkodjon az oroszlánkirályságon, és őrizze ezt a rendet.

Amikor azonban Mufasát meggyilkolja gonosz fivére, Zordon, az ifjú Simba magát okolja a katasztrófáért, és bűntudattól gyötörve elhagyja a királyságot, elbujdosik a vadonba, és ezzel kitér királyi végzete elől. Találkozik két csavargóval, egy szurikátával és egy varacskos disznóval, és gondtalan éveket töltenek együtt, a kijelölt úttól távol járva. Antiszociális filozófiájuk annyiban áll, hogy minden problémára csak annyit mondanak: hakuna matata – „semmi baj”.

Simba azonban nem szökhet meg a sorsa elől. Ahogy cseperedik, egyre jobban zaklatják azok a kérdések, hogy ki ő, és mi a dolga az életben. A film egyik csúcspontján egy látomásban megjelenik neki Mufasa szelleme, és emlékezteti őt királyi voltára és az élet körforgására. Simba azt is megtudja, hogy a távollétében Zordon elfoglalta a trónt, és zsarnokként uralkodik a királyságon, amely most elnyomástól és éhínségtől szenved. Simba végre megérti, ki ő, és mit kell tennie. Visszatér a királyságba, megöli a nagybátyját, király lesz, és visszaállítja a harmóniát és a jólétet. A film végén a büszke Simba felmutatja az összegyűlt állatoknak újszülött utódát, akivel biztosított az élet körforgásának folytatása.

Ez a történet körkörösnek ábrázolja a kozmikus drámát. Simba és Ardzsuna is úgy tudja, hogy az oroszlánok antilopot esznek, a harcosok pedig csatákat vívnak már korszakok óta, és ez mindörökké így is marad. Az örök ismétlődés ad erőt a történetnek, amely arra utal, hogy ez a dolgok természetes rendje, és ha Ardzsuna nem hajlandó harcolni, Simba pedig király lenni, azzal a természet törvényei ellen lázadnak.

Ha tehát hiszek „az élet körforgása” történet valamely változatában, abban is hiszek, hogy szilárd és valódi identitásom van, amely meghatározza, mik a kötelességeim az életben. Lehet, hogy sok-sok évig nem tudok erről az identitásról, vagy kételkedem benne, de egy napon, egy nagyszerű pillanatban feltárul előttem, megértem szerepemet a kozmikus drámában, és bár még ezután is sok viszontagság és megpróbáltatás vár rám, immár mentes leszek minden kételytől.

Más vallások és ideológiák lineáris kozmikus drámában hisznek, amelynek van egy meghatározott kezdete, egy nem túl hosszú közepe és egy örökre szóló vége. A muszlim történet szerint például Allah teremtette meg az univerzumot, és alkotta meg annak törvényeit. Ezeket a törvényeket aztán a Koránban tárta az emberek elé. Sajnos a tudatlan és gonosz emberek fellázadtak Allah ellen, és megpróbálták megszegni ezeket a törvényeket, így az erényes és hithű muszlimok dolga, hogy megvédelmezzék e törvényeket, és terjesszék őket. Aztán a végítélet napján Allah majd ítéletet mond minden élő fölött. Az igazakat örök boldogsággal jutalmazza a paradicsomban, a gonoszokat pedig a pokol tüzes szakadékaiba taszítja.

E szerint a narratíva szerint az én kicsi, de fontos szerepem az életben az, hogy kövessem Allah parancsait, hírét vigyem a törvényeinek, és gondoskodjam akaratának teljesüléséről. Ha hiszek a muszlim történetben, értelmet látok abban, hogy naponta ötször imádkozzam, pénzt adományozzak az új mecset építésére, és harcoljak a hitetlenek ellen. Még a legvilágibb cselekedetek – a kézmosás, a borivás, a szex – is kozmikus értelmet nyernek.

A nacionalizmus is egy lineáris történethez ragaszkodik. A cionista történet például a zsidó nép bibliai megpróbáltatásaival és eredményeivel kezdődik, mesél a kétezer évnyi száműzetésről és üldöztetésről, a holokauszttal és Izrael állam megalapításával éri el a csúcspontját, és azt a napot várja, amikor Izrael majd békének és jólétnek örvend, és morális és spirituális jelzőfény lesz az egész világ számára. Ha a cionista történetben hiszek, akkor úgy tartom, a szerepem az életben az, hogy előbbre vigyem a zsidóság ügyét azzal, hogy őrzöm a héber nyelv tisztaságát, harcolok az elvesztett izraeli területek visszaszerzéséért, esetleg azzal, hogy lojális izraeli gyermekek új generációját nemzem és nevelem fel.

Ebben az esetben is jelentéssel itatódnak át a leghétköznapibb cselekvések is. A Függetlenség Napján az izraeli iskolások egy népszerű héber dalt énekelnek, amely minden, a hazáért véghez vitt tettet dicsőít. Az egyik gyerek azt énekli: „Házat építettem Izrael földjén”, a másik: „Fát ültettem Izrael földjén”, a harmadik: „Verset írtam Izrael földjén”, és így tovább, majd végül valamennyien kórusban éneklik: „Van hát házunk és fánk és versünk [és amit még felsorolunk a szövegben] Izrael földjén”. A kommunizmus hasonló történetet mesél el, de nem etnikumokra, hanem osztályokra koncentrálva. A kommunista kiáltvány ezzel a kijelentéssel kezdődik:   Minden eddigi társadalom története osztályharcok története. Szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, báró és jobbágy, céhmester és mesterlegény, egyszóval: elnyomó és elnyomott folytonos ellentétben álltak egymással, szakadatlan, hol palástolt, hol nyílt harcot vívtak, olyan harcot, amely mindenkor az egész társadalom forradalmi átalakulásával vagy a harcban álló osztályok közös pusztulásával végződött. És úgy folytatódik, hogy az újkorban „Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szembenálló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra.” Ezek küzdelme a proletariátus győzelmével fog véget érni, ami a történelem végét és a kommunista földi paradicsom eljövetelét jelzi majd, amelyben senkinek nem lesz semmi tulajdona, és mindenki tökéletesen szabad és boldog lesz.

Ha hiszek ebben a kommunista történetben, arra a következtetésre jutok, hogy az életem célja felgyorsítani a globális forradalmat úgy, hogy lángoló pamfleteket írok, sztrájkokat és tüntetéseket szervezek, esetleg mohó kapitalistákat ölök, és harcolok a lakájaik ellen. Ez a történet jelentéssel tölti meg a legkisebb gesztust is, például ha bojkottálok egy olyan márkát, amely kizsákmányolja a textilipari munkásokat Bangladesben, vagy vitatkozom a kapitalista disznó apósommal a karácsonyi vacsoránál.

Ha végignézünk mindazon történeteken, amelyek valós identitásunkat igyekeznek meghatározni, és értelmet akarnak adni a tetteinknek, mellbe vágó lehet a felismerés, hogy a lépték nem igazán számít. Egyes történetek, mint Simba esetében az élet körforgásáé, látszólag az örökkévalóságba nyúlnak. Csak az egész univerzum háttere előtt láthatom meg, ki vagyok én. Más történetek, mint a legtöbb nemzeti és törzsi mítosz, ehhez képest elég satnyák. A cionizmus az emberiség 0,2 százalékának megpróbáltatásait és a föld felszínének 0,005 százalékát tiszteli szentként az idő egy apró szeletén belül. A cionista történet semmiféle értelmet nem ad a kínai császárságoknak, az új-guineai törzseknek, az Androméda-galaxisnak vagy annak a mérhetetlenül sok időnek, ami Mózes és Ábrahám születése és az emberszabásúak kifejlődése előtt történt.

Az efféle rövidlátás súlyosan visszaüthet. Például az izraeliek és a palesztinok közötti békekötés egyik legfőbb akadálya, hogy az izraeliek nem hajlandók felosztani Jeruzsálem városát. Azzal érvelnek, hogy Jeruzsálem „a zsidó nép örök fővárosa”, és ami örök, azzal kapcsolatban nem lehet kompromisszumokat kötni. Mi az a néhány halott az örökkévalósághoz képest? Ez persze ostobaság. Az örökkévalóság legalább 13,8 milliárd év – ennyi idős most az univerzum. A Föld bolygó mintegy 4,5 milliárd éve alakult ki, és legalább 2 millió éve élnek rajta emberek, emberősök. Ehhez képest Jeruzsálem városát nagyjából ötezer éve alapították, a zsidó nép pedig nem idősebb háromezer évesnél. Ezt aligha fogadhatjuk el örökkévalóságnak.

Ami pedig a jövőt illeti, a fizikusok szerint a Földet körülbelül 7,5 milliárd év múlva elnyeli a felduzzadó Nap, az univerzum pedig attól fogva még legalább 13 milliárd évig fennmarad. Hisz abban komolyan bárki, hogy a zsidó nép, Izrael állam vagy Jeruzsálem városa nemhogy 13 milliárd, de 13 ezer év múlva még létezni fog? A cionizmus legfeljebb néhány száz évre lát előre a jövőbe, ez mégis elég ahhoz, hogy a legtöbb izraeli szemében örökkévalóságnak számítson. És az „örök városért” az emberek hajlandók olyan áldozatokra, amilyeneket egy tiszavirág-életű házcsoportért nem hoznának meg.

Engem izraeli tinédzserként először teljesen magával ragadott az a nacionalista ígéret, hogy valami nálam nagyobbnak a része leszek. Hinni akartam abban, hogy ha az életemet a nemzetnek adom, a nemzetben örökké élek. Azt azonban nem bírtam felfogni, mit jelent „örökké élni a nemzetben”. Nagyon mély értelműnek hangzott a kifejezés, de vajon mit jelenthet pontosan? Különösen élesen megmaradt bennem egy emlékezet napi ünnepség, tizenhárom vagy tizennégy éves koromból. Míg Amerikában az emlékezet napját leginkább árleszállítások jellemzik, Izraelben ez nagyon ünnepélyes és jelentős esemény. Ezen a napon az iskolákban megemlékezést tartanak a katonákról, akik elestek az Izrael által vívott számos háborúban. A gyerekek fehérbe öltöznek, szavalnak, énekelnek, koszorúkat helyeznek el, és zászlókat lengetnek. Ott álltam tehát fehérbe öltözve az iskolai ünnepélyen, és a nagy zászlólengetés és szavalás közepette természetesen azt gondoltam, hogy ha felnövök, én is elesett katona akarok lenni. Hiszen ha hős lennék, aki Izraelért áldozta az életét, akkor a gyerekek az én tiszteletemre szavalnának verseket, és nekem lengetnék a zászlókat.

Aztán ez jutott eszembe: „Várjunk csak! Ha már halott vagyok, honnan tudom, hogy szavalnak-e verseket a tiszteletemre?” Próbáltam elképzelni magam holtan. Láttam magamat egy takaros katonai temető egyik fehér sírköve alatt heverni, amint a fentről lehallatszó verseket hallgatom. De aztán azt gondoltam: „Ha már halott vagyok, nem hallom a verseket, mert nincs fülem és agyam, tehát nem hallok és nem érzek semmit. Akkor mi értelme van ennek?”

Tovább rontott a helyzeten, hogy tizenhárom éves koromra már tudtam, hogy az univerzum több milliárd éves, és valószínűleg még további évmilliárdokig fenn fog maradni. Számíthatok én arra, hogy Izrael állam is fenn fog maradni olyan sokáig? Vajon 200 millió év múlva is fognak verseket szavalni a tiszteletemre fehérbe öltözött Homo sapiens gyerekek? Az egész valahogy nem stimmelt. Ám ha ön, kedves olvasó, történetesen palesztin, csak ne örüljön. Épp ugyanilyen valószínűtlen, hogy legyenek palesztinok 200 millió év múlva. Igazából az a legvalószínűbb, hogy emlősök sem lesznek. Persze a többi nacionalista mozgalom is ugyanilyen szűk látókörű.

Természetesen az élet körforgásába vetett mélységes hitében Simba sem gondolkozik el azon, hogy valójában nem lesznek örökké oroszlánok, antilopok és fű. Simba nem foglalkozik azzal, milyen volt az univerzum a emlősök kifejlődése előtt, sem azzal, hogy mi lesz szeretett afrikai szavannája sorsa, ha az emberek kiirtják az oroszlánokat, és lebetonozzák a füves síkságokat. Értelmetlen ettől Simba élete?

Egy történet sem teljes. Ahhoz azonban, hogy életképes identitást alkossak magamnak, és értelmet adjak az életemnek, nincs is szükség teljes, vakfoltoktól és ellentmondásoktól mentes történetre. Ahhoz, hogy egy történet értelmet tudjon adni az életemnek, csupán két feltételnek kell megfelelnie: először is jusson benne szerep nekem. A filmsztárokhoz hasonlóan minden ember az olyan forgatókönyvet szereti, amelyikben fontos szerepet kap.

Másodszor pedig, bár egy jó történetnek nem kell a végtelenbe nyúlnia, túl kell mutatnia az én horizontomon. Egy történet úgy ad identitást nekem, és értelmet az életemnek, ha valami nálam nagyobba ágyaz be engem. Mindig fennáll azonban a veszélye annak, hogy elgondolkozom azon, vajon van-e értelme annak a nálam nagyobb valaminek. Ha az én életem értelme az, hogy segítsem a proletariátust vagy a lengyel nemzetet, mi a proletariátus és a lengyel nemzet értelme? Van egy történet egy emberről, aki azt állította, hogy a világ egy óriási elefánt hátán nyugszik. Amikor megkérdezték tőle, min áll az elefánt, azt felelte, egy hatalmas teknős hátán. Hát a teknős? Egy nagyobb teknős hátán. Na és a nagyobb teknős? Emberünknek ekkor elfogyott a türelme, és így szólt: „Itt hagyjuk abba. Innen lefelé csak teknősök vannak.”

A legtöbb sikeres történet vége nyitott. Nem is kell, hogy végső magyarázattal szolgáljanak, mert sikeresen lekötik, és egy biztonságos zónán belül tartják az emberek figyelmét. Ha például az a történet van terítéken, hogy a Föld egy hatalmas elefánt hátán nyugszik, úgy vághatunk elébe a kellemetlen kérdéseknek, ha részletesen ecseteljük, hogy amikor az elefánt meglebbenti a fülét, az okozza a hurrikánokat, amikor pedig dühében reszket, attól van a földrengés. Ha elég jól szőjük a történetet, senkinek sem jut eszébe megkérdezni, hogy min áll az elefánt. Ugyanígy a nacionalizmus hősies történetekkel bűvöl el bennünket, a könnyekig megindít a múlt katasztrófáinak felidézésével, és haragra gerjeszt, amikor arról mesél, hogy milyen igazságtalanságokat szenvedett el nemzetünk. Annyira elmerülünk ebben a nemzeti epikában, hogy végül elkezdünk mindent, ami a világban történik, annak alapján értékelni, hogy milyen hatással van a mi nemzetünkre, és nem is igen jut eszünkbe megkérdezni, hogy tulajdonképpen mitől is olyan fontos a mi nemzetünk.

Aki hisz egy adott történetben, az buzgón érdeklődik annak legkisebb részletei iránt is, miközben teljesen vak marad mindenre, ami kívül esik rajta. A hithű kommunisták véget nem érő vitákat képesek folytatni arról, hogy megengedhető-e a forradalom kezdeti szakaszában szövetkezni a szociáldemokratákkal, de csak elvétve tűnődnek el azon, hogy hol van a proletariátus helye a földi emlősök evolúciójában vagy a szerves élet szétterjedésében a világegyetemben. Az ilyen hasztalan beszédet ellenforradalmi szócséplésnek tartják.

Bár vannak történetek, amelyek veszik a fáradságot, hogy a tér és idő egészét magukba foglalják, a figyelem irányításának képessége sok más történet számára is lehetővé teszi, hogy jóval szerényebb léptéket követve is sikeres legyen. A történetmesélés alapszabálya, hogy ha a történetnek sikerült túlnyúlnia közönségének horizontján, a végső kiterjedése onnantól kezdve már nem sokat számít. Az emberek ugyanolyan gyilkos fanatizmusra lehetnek képesek egy ezeréves nemzetért, mint egy milliárd éves istenségért. A legtöbb esetben meglepően könnyű meghaladni a képzeletünket.

Figyelembe véve azt, amit az univerzumról tudunk, teljesen lehetetlennek tűnik, hogy bármely épeszű ember azt higgye, az abszolút igazság az univerzumról és az emberi létről az izraeli, a német vagy az orosz – vagy általában a – nacionalizmus története. Egy olyan történet, amely figyelmen kívül hagyja az idő és a tér majdnem egészét, az ősrobbanást, a kvantumfizikát és az élet kifejlődését, legfeljebb aprócska része lehet az igazságnak. Az emberek valahogy mégsem képesek túllátni rajta.

A történelem során azonban milliárdok hittek abban is, hogy mivel az életüknek nincs értelme, ezért nem is szükséges egy nemzet vagy ideológia részévé válniuk. Elég, ha csak „hátrahagynak valamit”, biztosítva ezzel, hogy a történetük a haláluk után is folytatódjon. Ideális esetben a „valami”, amit hátrahagyok, a lelkem vagy a személyiségem lényege. Ha mostani testem halálát követően újjászületek egy másikban, akkor a halál nem a vég. Pusztán szünet két fejezet között, és az előző fejezetben elkezdett cselekményszál a következőben folytatódni fog. Sokan hisznek legalább halványan ilyen elméletekben, még ha nem is alapozzák őket konkrét teológiára. Nincs szükségük kidolgozott dogmákra, csak arra a megnyugtató érzésre, hogy a történetük nem ér véget a halállal.

Az elmélet, hogy az élet egy soha véget nem érő eposz, rendkívül népszerű és elterjedt, csakhogy van két nagy problémája. Először is, attól, hogy a személyes történetem tovább tart, még nem lesz értelmesebb, csak hosszabb. A két nagy vallás, amelyben megtalálható a születések és halálok véget nem érő körforgásának eszméje – a hinduizmus és a buddhizmus –, osztozik az ennek hiábavalóságától való félelmen is. Millió és millió alkalommal megtanulok járni, felnövök, veszekszem az anyósommal, megbetegszem, meghalok… aztán kezdem elölről. Mi értelme van ennek? Ha összegyűjteném a könnyeket, amelyeket előző életeimben elhullattam, megtöltenék a Csendes-óceán medrét; összes kihullott fogam együtt magasabb hegységet alkotna, mint a Himalája. És mit tudok emellett felmutatni? Nem csoda, hogy a hindu és buddhista bölcsek egyaránt inkább azon igyekeztek, hogy kikerüljenek ebből a körhintából, és nem azon, hogy örökre benne maradjanak.

A második probléma az elmélettel a bizonyítékok szűkössége. Mi a bizonyíték arra, hogy egy előző életemben középkori paraszt, Neander-völgyi vadász, Tyrannosaurus rex vagy amőba voltam (ha sok millió éve élek, akkor dinoszaurusznak és amőbának is kellett lennem, mivel emberek csupán 2,5 millió éve léteznek)? Ki garantálja, hogy a jövőben kiborgként, intergalaktikus felfedezőként vagy mondjuk békaként születek újjá? Egy ilyen ígéretre alapozni az életemet kicsit olyan, mintha eladnám a házamat a mennyei bank lejárt csekkjéért.

Ezért azok, akik kételkednek abban, hogy a lelkük vagy szellemük túléli a halálukat, azon igyekeznek, hogy valami kézzelfoghatóbbat hagyjanak hátra. A „kézzelfoghatóbb valami” kétféle lehet: kulturális vagy biológiai. Hátrahagyhatok mondjuk egy verset vagy értékes génjeim egy részét. Az életemnek értelme van, mert száz év múlva is olvasni fogják a versemet, vagy élni fognak a gyerekeim és unokáim. És az ő életük értelme? Hát, az az ő gondjuk, nem az enyém. Az élet értelme így kicsit olyan, mintha kibiztosított kézigránáttal játszanánk. Onnantól, hogy továbbadtuk, biztonságban vagyunk.

Sajnos még a „valamit hátrahagyni” szerény reménye is csak ritkán teljesedik be. A valaha élt organizmusok többsége anélkül halt ki, hogy bármilyen genetikai örökséget hagyott volna. Például szinte az összes dinoszaurusz. Vagy a Neander-völgyi család, amelyet kiirtottak a sapiensek. Vagy a nagyanyám lengyel klánja. 1934-ben Fanny nagyanyám szüleivel és két nővérével együtt kivándorolt Jeruzsálembe, de legtöbb rokonuk két lengyel városban, Chmielnikben és Czestochowában maradt. Néhány évvel később aztán jöttek a nácik, és az utolsó gyermekig mind elpusztították őket.

A kulturális örökség hátrahagyására tett próbálkozások sem járnak gyakrabban sikerrel. Nagyanyám lengyel klánjából semmi sem maradt néhány megfakult arcképen kívül a családi albumban, és kilencvenhat évesen már maga a nagyanyám sem tud neveket rendelni az arcokhoz. Legjobb tudomásom szerint semmilyen kulturális alkotást nem hagytak hátra: sem egy verset, sem egy naplót, még egy bevásárlólistát sem. Erre lehetne mondani, hogy osztoznak a zsidó nép és a cionista mozgalom közös örökségében, ez azonban az ő egyéni életüknek aligha ad értelmet. Azonkívül honnan tudhatnánk, hogy büszkék voltak-e zsidó identitásukra, vagy egyetértettek-e a cionizmussal? Lehet, hogy egyikük elkötelezett kommunista volt, és arra áldozta életét, hogy a szovjeteknek kémkedjen. Egy másikuk talán csak asszimilálódni akart a lengyel társadalomba, tisztként szolgált a lengyel hadseregben, és a szovjetek gyilkolták meg a katyńi vérengzés során. Hátha volt köztük radikális feminista is, aki minden tradicionális vallási és nemzeti identitást elutasított. Mivel nem hagytak hátra semmit, nagyon könnyű posztumusz besorozni őket egyik vagy másik ügy zászlaja alá, és még csak nem is tiltakozhatnak ellene.

Ha nem tudunk semmi kézzelfoghatót – például géneket vagy verseket – hátrahagyni, talán az is elég, ha kicsivel jobbá tesszük a világot. Segíthetünk valakinek, aki később valaki másnak fog segíteni, és ezzel hozzájárultunk a világ általános javulásához, és apró szemmé váltunk a kedvesség hosszú láncában. Talán egy nehezen kezelhető, de zseniális gyerek mentora leszünk, akiből később orvos válik, és életek százait menti meg. Vagy átkísérünk egy nénit az utcán, és szerzünk neki egy jóleső percet. Noha megvannak a maga erényei, a kedvességek lánca olyan, mint a teknősök sora: messze nem világos, hogy hová nyúlik vissza a gyökere. Egy bölcs öregembert egyszer megkérdeztek, hogy mit tanult az élet értelméről. „Nos – válaszolta –, megtanultam, hogy azért vagyok a világon, hogy másoknak segítsek. Hogy mások miért vannak, arra még nem jöttem rá.”

Azok számára, akik nem bíznak a hosszú láncokban, jövőbeli örökségekben és kollektív eposzokban, a legbiztonságosabb és legtakarékosabb történet a szerelem. Az nem akar túllépni az itten és a moston. Ahogy számtalan vers tanúsítja, amikor szerelmesek vagyunk, az egész univerzum a szeretett lény fülcimpájára, szempillájára vagy köldökére redukálódik. Az arcát tenyerébe támasztó Júliát nézve Rómeó így kiált: „Ó, bár lehetnék kesztyű a kezén, hogy az arcához érjek!”[19] Egyetlenegy testtel érintkezésbe lépve úgy érezzük, hogy az egész kozmosszal érintkezünk.

Valójában a szeretett valaki is csak egy ember, lényegében semmiben nem különbözik attól a számtalan másiktól a villamoson vagy a boltban, akikre ügyet sem vetünk. Számunkra azonban végtelennek tűnik, és boldogan veszünk bele ebbe a végtelenségbe. Valamennyi tradíció misztikus költői összekapcsolták a szerelmet a kozmikus egységgel, és írtak Istenről mint szerelmesükről. A romantikus költők azzal viszonozták ezt a bókot, hogy a szerelmüket írták le istenként. Aki igazán szerelmes valakibe, azt nem izgatja az élet értelme.

És aki nem szerelmes? Nos, aki nem szerelmes, de hisz a romantikus történetben, az legalább azt tudja, mi az élete célja: megtalálni az igaz szerelmet. Számtalan filmben láthattuk, és megszámlálhatatlan könyvben olvashattuk ezt. Tudhatjuk belőlük, hogy egy nap megismerjük azt a különleges valakit, akinek két ragyogó szemében meglátjuk a végtelent, és hirtelen az egész életünk értelmet nyer, és valamennyi kérdésünket megválaszolja egyetlen név, ahogy Tonyval történik a West Side Storyban, vagy Rómeóval, amikor megpillantja Júliát az erkélyen.

A tető súlya

Egy jó történetnek tehát tartogatnia kell egy szerepet nekem, túl kell nyúlnia a horizontomon, viszont nem kell igaznak lennie. Egy teljességgel fiktív történet is adhat nekem identitást, és éreztetheti velem azt, hogy az életemnek van értelme. Sőt, legjobb tudásunk szerint a történelem során a különféle vallások, kultúrák és törzsek által kitalált sokezernyi történet egyike sem igaz. Csupán emberi kitalációk. Aki tehát az élet értelmét keresi, és egy történetet kap válaszul, az jobb, ha tudja, hogy az egy rossz válasz. A pontos részletek nem is érdekesek. Minden történet téves, eleve azért, mert történet. Az univerzum ugyanis nem történetként működik.

De akkor miért hisznek az emberek ezekben a fikciókban? Ennek egyik oka az lehet, hogy személyes identitásuk egy ilyen történetre épül. Az embereket gyerekkoruktól fogva arra tanítják, hogy higgyenek a történetben. Ezt hallják a szüleiktől, a tanáraiktól, a szomszédaiktól, és általában ezt kapják a kultúrájuktól már jóval azelőtt, hogy kifejlődne bennük az az intellektuális és érzelmi függetlenség, amely ahhoz szükséges, hogy képesek legyenek megkérdőjelezni és számonkérni az ilyen történeteket. Mire az intelligenciájuk eléggé megérik, már annyit fektettek a történetbe, hogy az intelligenciájukat nagyobb valószínűséggel használják annak megmagyarázására, mint a kétségbevonására. A legtöbb identitását kereső ember olyan, mint a kincsvadászatra induló gyerek. Csak azt fogja megtalálni, amit a szülei már előre elrejtettek neki.

Másodszor nemcsak személyes identitásunk épül történetre, hanem kollektív intézményeink is. Következésképpen rendkívül ijesztő ötlet kételkedni az adott történetben. Sok társadalomban kiközösítik vagy üldözik azokat, akik így tesznek. De még ha nem is, a társadalom szövetének megkérdőjelezéséhez erős idegek kellenek. Ha ugyanis a történet valóban téves, akkor általunk ismert formájában az egész világnak nincs értelme. Az állami törvények, a társadalmi normák, a gazdasági intézmények mind összeomolhatnak.

Sok történetet inkább tetejének súlya, mint alapjának ereje tart össze. Vegyük például a keresztény történetet. Az alapja meglehetősen gyengécske. Milyen bizonyítékunk van arra, hogy az egész univerzum teremtőjének fia szénalapú létformaként született meg valahol a Tejútrendszerben kétezer évvel ezelőtt? Milyen bizonyítékunk van arra, hogy ez Galileában történt, és a fiú anyja szűz volt? Mégis óriási globális intézmények épültek ennek a történetnek a tetejére, és a súlyuk olyan rettenetes erővel hat lefelé, hogy magát a történetet is a helyén tartja. Háborúk törtek ki amiatt, hogy megváltoztassanak-e benne egyetlen szót is. A nyugati és az ortodox kereszténység közötti ezeréves egyházszakadás, amely nemrég szerbek és horvátok egymás általi kölcsönös lemészárlásában testesült meg, egyetlen szóval, a filioque (latinul: „és a fiútól”) kifejezéssel kezdődött. A nyugati keresztények bele akarták venni ezt a szót a keresztény hitvallásba, az ortodoxok azonban hevesen tiltakoztak ez ellen. (A szó hozzáadásának teológiai jelentősége annyira misztikus természetű, hogy itt nem lehet értelmesen elmagyarázni. Akit érdekel, kérdezze a Google-t.)

Ha személyes identitások és társadalmi rendek épülnek egy történetre, többé el sem képzelhető, hogy kételkedjünk benne. Ám nem az azt alátámasztó bizonyítékok miatt, hanem mert az összeomlása személyes és társadalmi kataklizmát vonna maga után. A történelemben a tető sokszor fontosabb az alapoknál.

A hókuszpókusz és a hitipar

Az életnek értelmet adó és identitást nyújtó történetek mindegyike fiktív, de szükséges, hogy az emberek higgyenek bennük. Hogyan érhetjük el, hogy a történet igaznak érződjön? Az világos, miért akarnak az emberek hinni a történetben, de hogyan hiszik el? A papok és sámánok már évezredekkel ezelőtt megtalálták a választ: rituálék által. A rituálé mágikus cselekedet, amely az elvontból konkrétat, a fiktívből pedig valóságosat csinál. A rituálé lényege a varázsige: „Hókusz-pókusz, ez az X már Y!”

Hogyan tegyük valódivá a hívek számára Krisztust? A misén a pap fog egy darab kenyeret és egy pohár bort, majd kijelenti, hogy a kenyér Krisztus teste, a bor pedig Krisztus vére, és elfogyasztásukkal a hívő egyesül Krisztussal. Mi lehetne valódibb, mint a szánkkal ízlelni Krisztust? Ezeket a merész kijelentéseket a pap hagyományosan latinul tette, a vallás, a jog és az élet titkainak ősi nyelvén. Az összegyűlt pórnép ámuló tekintete előtt feltartotta a kenyeret, majd így szólt: „Hoc est corpus!” – „Ez a test!” – és a kenyér elvileg átváltozott Krisztus testévé. Az írástudatlan és latinul sem beszélő parasztok fejében a „Hoc est corpus!” „Hókusz-pókusz!”-szá torzult, és így született meg a nagy erejű varázsige, amely képes királyfivá változtatni a békát, és hintóvá a tököt.

Az ókori hinduk már a kereszténység születése előtt ezer évvel alkalmazták ezt a trükköt. A Brihadáranyaka-upanisad a ló rituális feláldozását a kozmosz egész történetének valóra válásaként értelmezi. A szöveg a „Hókusz-pókusz, ez az X már Y!”-struktúrát követve így szól: „Bizony a hajnalpír az áldozati paripa feje. A Nap a szeme, a szél a lélegzése, a Mindenember Tüze a torka, az év a teste. […] Az évszakok a tagjai, a hónapok és a félhónapok az ízületei, a nappalok és az éjszakák a patái, a csillagok a csontjai, a felhőzet a húsa. […] Ha vicsorít, az villám, ha megrázza magát, az mennydörgés, ha vizel, az eső. Hangja a szó.” Így lesz egy szegény lóból az egész kozmosz.

Szinte bármiből lehet rituálé, hogyha mély vallásos értelmet adunk olyan hétköznapi gesztusoknak, mint amilyen a gyertyagyújtás, egy harang megkondítása vagy egy gyöngysor szemeinek megérintése. Ugyanez igaz a fizikai gesztusokra, mint a főhajtás, a letérdelés vagy a két tenyér összeérintése. Egyes viseletek is, mint a szikhek turbánja vagy a muszlimok hidzsábja, annyira át vannak itatva vallásos jelentéssel, hogy már századok óta heves vitákat kavarnak.

Az étel is hordozhat a tápértékén felül spirituális jelentést, legyen szó akár az új életet és Krisztus feltámadását szimbolizáló húsvéti tojásról, akár a keserű gyökerekről és kovásztalan kenyérről, amit a zsidóknak kell fogyasztaniuk a széderestén, hogy megemlékezzenek az egyiptomi rabszolgaságról és az abból való csodálatos megmenekülésről. Alig van étel a világon, ami ne jelképezne valakinek valamit. Újév napján például a vallásos zsidók mézet esznek, hogy az elkövetkező év édes legyen, halfejet, hogy termékenyek legyenek, és ne hátra, csak előre haladjanak, akár a hal, valamint gránátalmát, hogy jó cselekedeteik száma annyira szaporodjon, ahány magja van a gyümölcsnek.

Hasonló rituálékat politikai célokra is használnak. A koronák, trónok és jogarok évezredeken át egész királyságokat, sőt birodalmakat jelképeztek, és milliók haltak meg „a trón” vagy „a korona” birtoklásáért vívott véres háborúkban. A királyi udvarokban a legbonyolultabb vallási ceremóniákkal felérő szertartásokat követtek. A katonaságnál a fegyelem és a rituálé elválaszthatatlanok egymástól, és a katonák az ókori Rómától kezdve a mai napig rengeteg időt töltenek alakzatban meneteléssel, az elöljáróiknak való tisztelgéssel és bakancsfényesítéssel. Napóleon tette azt a híres megállapítást, miszerint képes embereket rávenni, hogy az életüket adják egy színes szalagért, azaz egy érdemrendért.

Talán senki sem értette jobban a rituálék politikai jelentőségét Konfuciusznál, aki a rítusok (li) szigorú betartásában látta a társadalmi harmónia és a politikai stabilitás kulcsát. Az olyan konfuciánus klasszikusok, mint a Szertartások könyve, Csou szertartásai vagy a Rítusok és szertartások a legapróbb részletekig előírták, milyen alkalmakkor pontosan milyen rítust kell elvégezni, és még a szertartáshoz használt rituális edények számát, a hangszerek típusát és a viselendő köntösök színét is meghatározták. Amint Kínában valamilyen válsághelyzet adódott, a konfuciánus gondolkodók rögtön a rítusok be nem tartását okolták, mint az őrmester, aki abban látja a vereség okát, hogy a hanyag katonák nem pucolták ki rendesen a bakancsukat.

A modern nyugaton a rituálék iránti konfuciánus megszállottságot gyakran sekélyességnek és archaizmusnak tekintették. Pedig a kínai bölcs tanítása inkább arról tanúskodik, hogy mélységesen megértette az emberi természetet. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a konfuciánus államok – elsősorban és legfőképpen Kína, de a szomszédos Korea és Vietnam, valamint Japán is – rendkívül hosszú életű politikai és társadalmi struktúrákat építettek ki. Aki az élet végső igazságait akarja megismerni, annak a rítusok és rituálék komoly akadályt jelentenek. De akit a társadalmi stabilitás és harmónia érdekel – mint Konfuciuszt –, annak számára az igazság gyakran inkább tehertétel, míg a rítusok és rituálék a legfőbb szövetségesei közé tartoznak.

Ez a 21. században ugyanúgy igaz, ahogy az ókori Kínában az volt. A hókuszpókusz hatalma modern iparosodott társadalmunkban is él és virul. 2018-ban két összeszögezett fadarab sokak számára Isten, egy színes plakát a falon a Forradalom, egy szélben lobogó textildarab pedig a Nemzet. Franciaországot nem láthatjuk vagy hallhatjuk, mivel csupán a képzeletünkben létezik, de láthatjuk a trikolórt és hallhatjuk a Marseillaise-t. Így egy színes zászló lengetésével és egy himnusz éneklésével absztrakt történetből kézzelfogható valósággá változtathatjuk a nemzetet.

Évezredekkel ezelőtt a hitbuzgó hinduk lovakat áldoztak – ma zászlók gyártásába fektetnek. India nemzeti zászlaja ma Tirangā („háromszínű”) néven ismeretes, mivel egy sáfrányszínű, egy fehér és egy zöld sávból áll. A 2002-es indiai zászlótörvény kimondja, hogy a zászló „India népének reményeit és törekvéseit jelképezi. Ez nemzeti büszkeségünk szimbóluma. Az elmúlt öt évszázadban sokan, köztük a fegyveres erők tagjai, nagylelkűen életüket adták azért, hogy a trikolór teljes dicsőségében loboghasson.”

A törvény ezután Szarvepalli Rádhákrisnan filozófust és államférfit idézi, aki kifejtette, hogy: A sáfrányszín az áldozatkészséget és az érdeknélküliséget jelképezi. Vezetőinknek nem szabad az anyagi nyereséggel törődniük, a munkának kell szentelniük magukat. A középső fehér sáv a fény, az igazság ösvénye, amely haladásunkat vezérli. A zöld jelképezi kapcsolatunkat a földdel, a növényi élettel, amelytől minden más élet is függ. Az Asóka-kerék a fehér sáv közepén a dharma törvényének kereke. Az igazság, azaz a szatja, és az erény, vagyis a dharma kell, hogy legyen a vezérelve mindenkinek, aki e zászló alatt dolgozik.

2017-ben India nacionalista kormánya a világ egyik legnagyobb zászlaját állította fel a pakisztáni határon fekvő Attariban, de nem azért, hogy áldozatkészségre vagy érdeknélküliségre buzdítson, hanem azért, hogy a pakisztániak irigyeljék. 36 méter hosszú és 24 méter széles volt, és egy 110 méter magas zászlórúdra húzták fel (vajon mit szólna ehhez Freud?). Ellátszott a pakisztáni metropoliszig, Lahorig. Sajnos az erős szél megszaggatta a zászlót, és a nemzeti büszkeség azt kívánta, hogy újra és újra megvarrják, az indiai adófizetők költségén.

Miért egy óriás zászló megvarrásába fektetett szűkös költségvetéséből az indiai kormány ahelyett, hogy mondjuk szennyvízcsatornákat épített volna Delhi nyomornegyedeibe? Azért, mert a zászló olyan módon teszi valóságossá Indiát, ahogy a csatornarendszer nem.

Sőt, a zászló ára csak még hatásosabbá teszi a rituálét. Minden rituálék közül az áldozat a legerőteljesebb, mivel minden dolgok közül a szenvedés a legvalódibb. Azt sohasem lehet figyelmen kívül hagyni vagy kétségbe vonni. Ha azt akarjuk, hogy az emberek igazán higgyenek egy fikcióban, vegyük rá őket, hogy hozzanak érte áldozatot. Ha szenvedünk egy történetért, az rendszerint elegendő, hogy meggyőzzön bennünket a történet igazságáról. Ha azért böjtölünk, mert Isten megparancsolta, az éhség nagyon is valóságos érzése bármilyen szobornál vagy ikonnál jelenlévőbbé teszi Istent. Ha elveszítjük mindkét lábunkat egy honvédő háborúban, csonkjaink és kerekesszékünk minden versnél és himnusznál valóságosabbá teszik a nemzetet. Ennél valamivel kevésbé grandiózus szinten, ha a rosszabb hazai tésztát vásároljuk a csúcsminőségű import olasz tészta helyett, a nemzetet még a boltban is valóságossá teszi ez a mindennapi kis áldozat.

Ebben persze van egy logikai bukfenc. Ha szenvedünk az Istenbe vagy a nemzetbe vetett hitünkért, az még nem jelenti, hogy ez a hit igaz. Lehetséges, hogy csupán hiszékenységünk árát fizetjük meg. A legtöbb ember azonban nem szívesen ismeri be, hogy téved. Következésképpen minél többet áldoznak fel egy bizonyos hitért, annál erősebb lesz ez a hit. Ez az áldozat rejtélyes alkímiája. Ahhoz, hogy a hatalma alá vonjon bennünket, az áldozópapnak nem kell adnia nekünk semmit – sem pénzt, sem győzelmet a harcban. Sőt, el kell vennie valamit. Amint rávesz minket arra, hogy fájdalmas áldozatot hozzunk, csapdában vagyunk.

Ez a kereskedelem világában is működik. Ha veszünk egy használt Fiatot félmillió forintért, jó eséllyel egyfolytában panaszkodni fogunk miatta. De ha egy vadonatúj Ferrarit veszünk ötvenmillióért, arról dicshimnuszokat fogunk zengeni, nem azért, mert olyan jó autó, hanem mert annyit fizettünk érte, hogy muszáj hinnünk benne, hogy ez a legcsodálatosabb dolog a világon. Azt is tudja minden reménybeli Rómeó vagy Werther, hogy igaz szerelem sincs áldozat nélkül. Az áldozat nem csak arra jó, hogy meggyőzze szerelmünket szándékaink komolyságáról – magunkat is meggyőzzük vele arról, hogy valóban szerelmesek vagyunk. Mit gondolnak, miért kérnek a nők gyémántgyűrűt a szerelmüktől? Ha az illető ekkora anyagi áldozatot hoz, muszáj meggyőznie magát arról, hogy megérte.

Az önáldozat nemcsak maga a mártír, hanem a szemtanúk számára is rendkívül meggyőző. Kevés isten, nemzet vagy forradalom képes fennmaradni mártírok nélkül. Ha valaki megpróbálja megkérdőjelezni az isteni drámát, esetleg a nemzeti vagy forradalmi eposzt, mindjárt megkapja: „Az áldott emlékű vértanúk meghaltak ezért! Azt merészeled mondani, hogy a semmiért haltak meg? Szerinted ezek a hősök bolondok voltak?”

A síita muszlimok számára a kozmikus dráma az Ásúrá napján érte el csúcspontját, amely Muharram hónap tizedik napján következett be, a hidzsra utáni hatvanegyedik évben (a keresztény naptár szerint 680. október 10-én). Ezen a napon az iraki Karbalánál a trónbitorló Jazid katonái lemészárolták Husszein ibn Alit, Mohamed unokáját és követőinek kis csoportját. A síiták számára Husszein vértanúsága a jónak a rossz, az elnyomottaknak az igazságtalanság elleni örök harcát jelképezi. Ahogy a keresztények újra meg újra eljátsszák Krisztus megfeszíttetésének drámáját és szenvedéseit, a síiták is eljátsszák az Ásúrá drámáját, benne Husszein szenvedéseivel. Minden évben milliók zarándokolnak a karbalai szentélyhez, amelyet Husszein mártíromságának helyén emeltek, és az Ásúrá napján a síiták világszerte gyászszertartást végeznek, egyes esetekben lánccal ostorozzák és késsel vagdossák magukat.

Az Ásúrá jelentősége azonban nem korlátozódik egyetlen helyre és napra. Ruholláh Khomeini ajatollah, valamint számos más síita vallási vezető is sokszor elmondta híveinek, hogy „minden nap Ásúrá, és minden hely Karbala”.210 Husszein karbalai vértanúhalála tehát jelentést ad minden eseménynek, mindenhol és mindenkor, és még a leghétköznapibb döntésben is látni kell a hatást, amit a jó és gonosz kozmikus harcára tesz. Aki kételkedni mer ebben a történetben, azt mindjárt emlékeztetik Karbalára – Husszein vértanúságát kétségbe vonni vagy gúnyolni pedig a legnagyobb sértés, bűn, amire csak vetemedhetünk.

Ha viszont nemigen akadnak mártírok, és az emberekben nem nagy a hajlandóság, hogy feláldozzák magukat, az áldozópap esetleg arra szólítja fel őket, hogy valaki mást áldozzanak fel. Áldozzanak embert a bosszúálló Baál istennek, égessenek meg máglyán egy eretneket Jézus Krisztus nagyobb dicsőségére, végezzék ki a házasságtörő nőket, mert Allah azt mondta, vagy küldjék az osztályellenséget a gulágra. Ha megteszik, akkor az áldozatnak egy kicsit másféle alkímiája kezdi kifejteni rájuk a hatását. Ha magunknak okozunk szenvedést egy történet nevében, két dolog lehetséges: vagy igaz a történet, vagy hiszékenységünk áldozatai vagyunk. Ha másnak okozunk szenvedést, akkor is két eset van: vagy igaz a történet, vagy elvetemült gonosztevők vagyunk. És ahogy azt nem akarjuk beismerni, hogy félrevezethetőek, úgy azt sem, hogy gonoszok vagyunk, így inkább abban hiszünk, hogy a történet igaz.

1839-ben az iráni Meshed városában egy zsidó nőnek, aki valamilyen bőrbetegségben szenvedett, egy helyi kuruzsló azt mondta, hogy ha megöl egy kutyát, és megmossa a kezét a vérében, meggyógyul. Meshed a síiták egyik szent városa, és úgy esett, hogy a nő történetesen éppen Ásúrá szent napján végezte el a brutális kezelést. Ennek azonban szemtanúja volt néhány síita, akik azt hitték – legalábbis saját bevallásuk szerint –, hogy a nő a karbalai vértanúkat gúnyolta ki a kutya megölésével. Az elképzelhetetlen szentségtörés híre villámgyorsan elterjedt a városban. Az imám által felhergelt csőcselék betört a zsidónegyedbe, felgyújtotta a zsinagógát, és meggyilkolt harminchat zsidót. A túlélők választhattak: vagy áttérnek az iszlám hitre, vagy ők is meghalnak. A mocskos történet nem sokat ártott Meshed, „Irán spirituális fővárosa” hírnevének.

Amikor emberáldozatra gondolunk, általában valami kegyetlen rituálét látunk magunk előtt egy kánaánita vagy azték templomban, és gyakori érv, hogy a monoteizmus véget vetett ennek a borzalmas gyakorlatnak. A valóság azonban az, hogy az egyistenhívők sokkal nagyobb méretekben gyakorolták az emberáldozatot, mint a legtöbb politeista kultusz. A kereszténység és az iszlám sokkal több embert gyilkolt le Isten nevében, mint Baál vagy Huitzilopochtli hívei. Abban az időben, amikor a spanyol konkvisztádorok betiltották az azték és inka isteneknek bemutatott emberáldozatokat, otthon Spanyolországban az inkvizíció tömegével égette az eretnekeket.

Az áldozat bármilyen formát és méretet ölthet. Nem mindig kellenek hozzá kést lóbáló papok vagy véres pogromok. A zsidó vallás például a munkát és az utazást tiltja a sábesz szent napján (a héber sabbát szó jelentése egy helyben maradni vagy pihenni). A sábesz péntek napnyugtától szombat napnyugtáig tart, és ebben az időszakban az ortodox zsidók minden munkától tartózkodnak, egészen a vécépapírnak a tekercsről való letépéséig bezárólag. (Erről volt némi vita a legtanultabb rabbik között, de aztán arra jutottak, hogy a papír letépése is a sábesz szentségének megszegése lenne, így a vallásos zsidóknak, ha sábeszkor is feneket akarnak törölni, előre letépett vécépapírlapokkal kell készülniük.)

Izraelben az ortodox zsidók gyakran próbálják rákényszeríteni a szekulárisabb zsidókat, de még az ateistákat is, hogy ők is tartsák tiszteletben ezeket a tabukat. Mivel az izraeli politikában rendszerint az ortodox pártok tartják fenn az erőegyensúlyt, az évek során számos törvényt sikerült keresztülvinniük, amelyek különféle tevékenységek végzését tiltják sábeszkor. A magángépjárművek használatát ugyan nem sikerült betiltatniuk erre az időszakra, de a tömegközlekedést igen. Ez az országos vallási áldozat főleg a társadalom leggyengébb szektorait érinti fájón, különösen, mivel a szombat az egyetlen nap a héten, amikor a dolgozó emberek utazhatnának, és meglátogathatnák távol élő rokonaikat, barátaikat vagy egyszerűen valamilyen turistalátványosságot. Egy gazdag nagymamának nem gond elautóznia egy másik városba az unokáihoz, de egy szegény nagymama nem mehet el hozzájuk, mert nem járnak a buszok és vonatok.

Azzal, hogy ilyen nehézségeket okoznak állampolgárok százezreinek, a vallásos pártok bizonyítják és megerősítik rendíthetetlen hitüket a judaizmusban. Vért ugyan nem ontanak, de sokak kényelmét feláldozzák. Ha a judaizmus egy fiktív történet, akkor kegyetlen és szívtelen dolog megakadályozni egy nagymamát abban, hogy eljusson az unokáihoz, vagy egy kispénzű egyetemistát abban, hogy elmehessen a strandra szórakozni egy kicsit. Azzal, hogy mégis így tesznek, a vallásos pártok azt mondják el a világnak – és saját maguknak –, hogy igazán hisznek a zsidó történetben. Csak nem képzeljük, hogy ok nélkül, élvezetből bántják az embereket?

Az áldozat nemcsak megerősíti a történetbe vetett hitünket, de gyakran kiváltja az egyéb kötelezettségeinket iránta. Az emberiség legtöbb nagy története ugyanis olyan ideálokat állított fel, amelyeknek a legtöbb ember nem tud megfelelni. Hány keresztény tartja be betű szerint a tízparancsolatot, és nem hazudik, vagy nem kíván meg semmit, ami a felebarátjáé? Hány buddhista érte el eddig a teljes éntelenség állapotát? Hány szocialista dolgozik képességei szerint, és vesz el csupán annyit a közösből, amennyire szüksége van?

Ha képtelenek megfelelni az ideálnak, az emberek az áldozathoz folyamodnak. Lehet, hogy egy hindu adót csal, időnként prostituáltakhoz jár, és rosszul bánik idős szüleivel, de így is meggyőződése, hogy szent életű ember, mivel támogatta az ajódhjái Babri mecset lerombolását, sőt még pénzt is adományozott, hogy hindu templom épüljön a helyére. Ahogy az ókorban, az élet értelmének keresése a 21. században is gyakran áldozatok sorozatával jár.

Az identitásportfólió

Az ókori egyiptomiak, kánaániták és görögök bebiztosították magukat áldozatokkal. Sok istenük volt, és ha az egyik nem segített, még mindig reménykedhettek, hogy egy másik majd fog. Így hát reggel a napistennek áldoztak, délben a földistennőnek, este pedig mindenféle tündéreknek és démonoknak. Ez azóta sem változott sokat. A történetek és istenek, amelyekben ma hisznek az emberek – legyen szó Jahvéról, Mammonról, a Nemzetről vagy a Forradalomról –, nem teljesek, tele vannak lyukakkal és ellentmondásokkal. Ezért aztán az emberek csak nagyon ritkán fektetik minden hitüket egyetlen történetbe. Inkább több történetből és identitásból álló portfóliót kezelnek, és szükség szerint váltanak egyikről a másikra. Az ilyen kognitív disszonancia szinte minden társadalomban és mozgalomban jelen van.

Vegyünk például egy Tea Party-támogatót, aki az USA polgáraként képes valahogyan egyeztetni a Jézus Krisztusba vetett buzgó hitet a kormány népjóléti politikájának heves ellenzésével, és a Nemzeti Fegyverszövetség (NRA) kitartó támogatásával. Jézusnak mintha több gondja lett volna a szegények megsegítésére, mint az állig felfegyverkezésre, nem? A felsoroltak összeegyeztethetetlennek tűnnek egymással, az emberi agynak azonban számos fiókja és rekesze van, és egyes neuronok nem állnak szóba egymással. Ugyanígy Bernie Sanders baloldali nézeteket valló, volt demokratapárti elnökjelölt támogatói között is sokakat találnánk, akik halványan hisznek valami jövőbeli forradalomban, de hisznek a pénzük bölcs befektetésének fontosságában is. Ezek az emberek a vagyon igazságtalan eloszlásának taglalásáról könnyedén képesek átváltani a Wall Street-i befektetések alakulásának elemzésére.

Szinte senkinek nincs csupán egyetlen identitása. Senki sem csak muszlim, csak olasz vagy csak kapitalista. De újra meg újra feltámad egy fanatikus tan, és állítja, hogy az emberek csakis egy történetben hihetnek, és csakis egy identitásuk lehet. Az utóbbi nemzedékek idejében a legfanatikusabb ilyen tan a fasizmus volt. A fasizmus azt állította, hogy az embereknek a nacionalista történeten kívül egyetlen másikban sem szabad hinniük, és a faji-nemzeti identitásukon kívül nem lehet nekik másik. Nem minden nacionalista fasiszta. A legtöbb nacionalista mélyen hisz nemzete történetében, nagy súlyt helyez nemzete érdemeire és saját kötelességeire a nemzete iránt – de emellett elismeri, hogy a nemzetén kívül más is van a világon. Lehetek én lojális olasz, lehetnek speciális kötelességeim az olasz nemzet iránt, de közben lehetnek más identitásaim is. Lehetek közben szocialista, katolikus, férj, apa, tudós és vegetáriánus, amely identitások mindegyike újabb kötelezettségekkel jár. Néha az identitásaim különböző irányokba húznak, és a kötelezettségeim ütköznek egymással. De hát ki mondta, hogy az élet könnyű?

A fasizmus az, ami akkor történik, amikor a nacionalizmus túlságosan meg akarja könnyíteni magának az életet úgy, hogy minden más identitást és kötelezettséget tagad. Újabban nagy a zavar a fasizmus pontos jelentését illetően. Az emberek szinte mindenkit lefasisztáznak, akit nem szeretnek. A kifejezést az a veszély fenyegeti, hogy általános sértéssé fajul. Mit jelent tehát valójában? Röviden, amíg a nacionalizmus arra tanít, hogy a nemzetem egyedi, és nekem különleges kötelezettségeim vannak felé, addig a fasizmus arra, hogy a nemzetem felsőbbrendű, és én kizárólag neki tartozom kötelességgel. Sohasem szabad semmilyen csoport vagy egyén érdekeit a nemzet érdekei elé helyeznem, akármilyenek is a körülmények. Még ha a nemzetem csekélyke profit érdekében millióknak okoz is szenvedést egy távoli országban, akkor is fenntartás nélkül támogatnom kell. Különben hitvány áruló vagyok. Ha a nemzetem azt követeli tőlem, hogy milliókat öljek meg, akkor milliókat kell megölnöm. Ha azt követeli, áruljam el az igazságot és a szépséget, akkor el kell árulnom az igazságot és a szépséget.

Hogy értékeli a fasizmus a művészetet? Honnan tudja egy fasiszta, hogy egy film jó-e? Nagyon egyszerű. Csakis egy mérce van. Ha a film szerinte a nemzeti érdekeket szolgálja, akkor jó film. Ha nem, akkor nem. Hogy dönti el egy fasiszta, mit tanítson a gyerekeknek az iskolában? Ugyanezzel a mércével. Azt kell tanítani a gyerekeknek, ami a nemzet érdekeit szolgálja; az igazság nem lényeges.

A nemzet istenítése nagyon vonzó, nemcsak azért, mert egy csomó nehéz dilemmát leegyszerűsít, de azért is, mert azt sugallja az embereknek, hogy a legfontosabb és legcsodálatosabb dologhoz tartoznak a világon – a nemzetükhöz. Hogy az ilyen gondolkodás aztán milyen rettenetes következményekkel járhat, azt jól mutatják a második világháború és a holokauszt borzalmai. Sajnos amikor az emberek a fasizmusról beszélnek, gyakran félmunkát végeznek, mivel undorító szörnyetegként ábrázolják, és nem magyarázzák meg, hogy akkor mi olyan vonzó benne. Ezért vesznek át ma sokan fasiszta eszméket anélkül, hogy tudnának róla. Azt gondolják: „Az iskolában azt tanították, hogy a fasizmus ronda dolog, de én valami szépet látok a tükörben, tehát nem lehetek fasiszta.”

Kicsit olyan ez, mint Hollywoodnak az a hibája, hogy a főgonoszokat – Voldemortot, Szauront, Darth Vadert – mindig csúnyának és aljasnak ábrázolja, akik általában még leghűségesebb követőikkel is kegyetlenek és rosszindulatúak. Azt nem értem soha az ilyen filmekben, hogy vajon mi késztet bárkit is arra, hogy kövessen egy olyan ocsmány férget, mint mondjuk Voldemort.

Az a probléma a gonosszal, hogy a valóságban nem mindig ocsmány. Kifejezetten gyönyörű is lehet. A kereszténység jobban tudta ezt, mint Hollywood, ezért a hagyományos keresztény művészet mindig vonzó, izmos férfiként ábrázolta a sátánt. Ezért olyan nehéz ellenállni a csábításának. És ezért nehéz elbánni a fasizmussal is. Aki a fasiszta tükörbe néz, az egyáltalán nem lát benne semmi csúnyát. Amikor a németek néztek bele a 30-as években, a leggyönyörűbb dolognak látták Németországot az egész világon. Ha a mai oroszok néznek bele, Oroszországot látják a legszebbnek a világon. Az izraeliek Izraelt. El akarnak veszni abban a gyönyörű kollektívában. Maga a fasizmus szó a latin fascesből származik, ami vesszőnyalábot jelent. Ez nem tűnik valami pompás szimbólumnak a világ egyik legkegyetlenebb és leggyilkosabb ideológiájához. De van egy mélyebb jelentése is. Egyetlen vessző nagyon gyenge, bárki könnyedén kettétörheti. Ha viszont összefogunk egy csomó vesszőt fascesszé, azt szinte lehetetlen eltörni. Ez azt jelképezi, hogy az egyén önmagában jelentéktelen, de egy összetartó közösség már erős.214 A fasiszták tehát a közösség érdekeit bármely egyén érdekei elé helyezik, és előírják, hogy egyetlenegy vessző sem törheti meg a nyaláb egységét.

Persze sohasem világos, hogy hol végződik az egyik emberi vesszőnyaláb, és hol kezdődik a másik. Miért Olaszországot tekintsem annak a vesszőnyalábnak, amibe tartozom? Miért ne a családomat vagy Firenze városát. Toszkána tartományt, Európát vagy az egész emberi fajt? Az enyhébb nacionalizmus azt súgja nekem, hogy az Olaszország iránti speciális kötelezettségeimen túl valóban vannak kötelességeim a családom, Firenze, Európa és az emberiség felé is. A fasiszták ellenben abszolút hűséget követelnek tőlem, minden mást megelőzően Olaszország iránt.

Mussolini és fasiszta pártja erőfeszítései ellenére sok olasz egyáltalán nem igyekezett olyan buzgón a családja elé helyezni Olaszország érdekeit. Németországban a náci propaganda alaposabb munkát végzett, de még Hitlernek sem sikerült elfeledtetnie az emberekkel az összes alternatív történetet. Még a náci korszak legsötétebb napjaiban is léteztek és hatottak póttörténetek a hivatalos mellett. Ez 1945-ben vált teljesen világossá. Azt gondolhatta volna az ember, hogy tizenkét évnyi náci agymosás után sok német képtelen lesz értelmet találni a háború utáni életben. Ha minden hitünket egy nagyszerű történetbe vetettük, mitévők legyünk, amikor az a történet kipukkad? A legtöbb német azonban csodálatos gyorsasággal tért magához. Valahol a fejükben tartalékoltak más történeteket is a világról, és mire Hitler golyót röpített a fejébe, az emberek Berlinben, Hamburgban és Münchenben már új identitásokat találtak, és új értelmet az életüknek.

Igaz, a náci gauleiterek – regionális pártvezetők – mintegy 20 százaléka öngyilkosságot követett el, ahogy a tábornokok 10 százaléka is.215 De ez azt is jelenti, hogy a gauleiterek 80, illetve a tábornokok 90 százalékának nem volt problémája a továbbéléssel. A náci párt, de még az SS tagjainak döntő többsége sem őrült meg, vagy lett öngyilkos. Folytatták az életüket mint gazdálkodók, tanárok, orvosok és biztosítási ügynökök.

Bár valójában még az öngyilkosság sem bizonyítja az abszolút elköteleződést egyetlen történet mellett. 2015. november 13-án az Iszlám Állam több, összehangolt öngyilkos támadást hajtott végre Párizsban, amelyeknek összesen 130 ember esett áldozatul. A szélsőséges csoport azt mondta, bosszúból tették ezt, amiért a francia légierő bombázta a harcosaikat Irakban és Szíriában, és azt remélik, hogy Franciaország így a jövőben majd eláll a bombázásoktól.216 Aztán ugyanazzal a lendülettel hozzátették, hogy a franciák által megölt muszlimok mártírok, akiknek a jutalma örök boldogság a mennyországban.

Itt valami nem áll össze. Ha a francia légierő által megölt mártírok a mennybe jutottak, akkor minek bosszút állni értük? Mit kell megbosszulni? Hogy a mennyországba küldték őket? Ha legközelebb azt tudják meg, hogy szeretett fivérük milliárdokat nyert a lottón, akkor bosszúból nekiállnak felrobbantani a lottózókat? Akkor Párizsban miért kell robbantgatni amiatt, hogy a francia légierő néhány testvérüknek jegyet váltott a mennyországba? Akkor még rosszabb is lenne, ha a franciák a merényletek hatására tényleg leállnának a szíriai bombázásokkal. Hiszen akkor kevesebb muszlim jutna a mennybe.

Csábító a következtetés, hogy ezek szerint az Iszlám Állam harcosai mégsem hisznek annyira abban, hogy a mártírok a mennybe jutnak. Ezért esküsznek bosszút, ha lebombázzák és megölik őket. De akkor közülük néhányan miért csatolnak magukra bombaövet, és robbantják magukat cafatokra? A válasz minden valószínűség szerint az, hogy két egymásnak ellentmondó történetben hisznek anélkül, hogy túl sokat gondolkoznának azok összeférhetetlenségén. Ahogy már említettük, egyes neuronok nincsenek egymással beszélő viszonyban.

Nyolcszáz évvel azelőtt, hogy a francia légierő az Iszlám Állam állásait bombázta Irakban és Szíriában, egy másik francia hadsereg is megszállta a Közel-Keletet, amely esemény „hetedik keresztes hadjárat” néven maradt az utókorra. A IX. (Szent) Lajos király vezette keresztesek célja az volt, hogy elfoglalják a Nílus völgyét, és a kereszténység bástyájává tegyék Egyiptomot. Csakhogy vereséget szenvedtek a manszúrai csatában, és a legtöbb lovag fogságba esett. Egyikük, Jean de Joinville későbbi emlékirataiban megemlíti, hogy amikor a csata elveszett, és ők a megadás mellett döntöttek, egyik embere így szólt: „Uram, én nem értek egyet ezzel a döntéssel. […] Én amondó vagyok, hogy mindnyájan hagyjuk, hogy legyilkoljanak bennünket: így valamennyien a paradicsomba jutunk.” Joinville aztán szárazon megjegyzi: „Mi azonban nem hallgattunk rá.”

Joinville nem magyarázza meg, miért utasították el a tanácsot. Hiszen ezek az emberek főleg azért hagyták el kényelmes franciaországi kastélyaikat, és indultak hosszú és viszontagságos közel-keleti kalandra, mert hittek az örök üdvösség ígéretében. Akkor, mindössze egy karnyújtásnyira a paradicsomi boldogságtól, miért választották mégis a muszlim fogságot? Úgy tűnik, hogy bár a keresztesek buzgón hittek az üdvösségben és a paradicsomban, a döntő pillanatban mégis úgy határoztak, hogy nem tesznek fel mindent erre az egy lapra.

A helsingőri szupermarket

A történelem során szinte minden ember egyszerre több történetben hitt, és sosem volt teljességgel meggyőződve egyiknek az igazáról sem. Ez a bizonytalanság a legtöbb vallást zavarta, ezért is tették meg a hitet a legfőbb erények, a kételkedést pedig a legsúlyosabb bűnök egyikének. Mintha volna valami természettől adódóan jó abban, ha az ember bizonyíték nélkül hisz valamiben. A modern kultúra felemelkedésével azonban fordult a kocka. A hitet egyre inkább mentális rabszolgaságnak látták, míg a kételkedést a szabadság előfeltételének.

Valamikor 1599 és 1602 között Shakespeare megírta a maga oroszlánkirály-verzióját, amit mi Hamlet címen ismerünk. Simbától eltérően azonban Hamlet nem teljesíti be az élet körforgását. Egészen a történet végéig szkeptikus és határozatlan marad, nem jön rá, mi az élet értelme, és nem tudja eldönteni, hogy lenni jobb, vagy nem lenni. Ennyiben Hamlet a paradigmatikus modern hős. A modernitás nem vetette el a múlttól örökölt történetek sokaságát. Inkább nyitott nekik egy szupermarketet. A modern ember szabadon szemezgethet belőlük, és úgy kombinálhatja őket, ahogy az ízlésének megfelel.

Egyesek nem bírják ezt a nagy szabadságot és bizonytalanságot. Az újkori totalitárius mozgalmak, mint a fasizmus, erőszakosan reagáltak a kétes eszmék szupermarketjére, és még a hagyományos vallásokon is túltéve követeltek abszolút hűséget egyetlenegy történethez. A legtöbb modern embernek azonban megtetszett ez a szupermarket. Mit tegyünk, ha nem tudjuk, mi az élet értelme, és melyik történetnek higgyünk? A válasz: tiszteljük szentként magát a képességünket, hogy választhatunk közülük. Álldogálunk a polcsorok között, hatalmunkban és szabadságunkban áll bármit választani, nézegetjük a kirakott termékeket, és… kimerevedik a kép, snitt, vége. Stáblista.

A liberális mitológia szerint, ha elég sokáig ácsorgunk a szupermarketben, előbb-utóbb átéljük a liberális megvilágosodást, és rájövünk az élet valódi értelmére. A polcokon álló történetek mind hamisak. Az élet értelme nem egy készen kapott termék. Nincs isteni forgatókönyv, és rajtam kívül semmi sem adhat értelmet az életemnek. Mindent én töltök meg értelemmel szabad választásaim és érzéseim révén.

A Willow című kalandfilm – egy közepes, Lucasfilm-féle tündérmese – címszereplője egy egyszerű törpe, aki arról álmodozik, hogy nagy varázsló lesz, és felderíti a lét titkait. Egy napon egy varázsló vetődik a törpék falujába, aki tanítványt keres magának. Willow és két másik reményteli törpe jelentkezik, a varázsló pedig egy egyszerű próba elé állítja őket. Széttárt ujjakkal kinyújtja a jobb kezét, és Yoda-szerű hangon megkérdezi: „Nos, a hatalom, ami a világot irányítja… melyik ujjban rejtezik?” Mindegyik törpe választ egy ujjat – de mindegyikük rosszul választ. A varázsló azonban így is meglát valamit Willow-ban, és később megkérdezi tőle: „Amikor az ujjaimat feltartottam, mi volt az első gondolatod?” „Ostobaság volt – feleli szégyenlősen Willow –, hogy a saját ujjamra mutassak.” „Aha! – kiált fel a varázsló diadalmasan. – Ez volt a helyes válasz! Nem bízol önmagadban.”[20] A liberális mitológia sosem unja meg ezt a leckét ismételgetni.

A mi emberi ujjaink írták a Bibliát, a Koránt és a Védákat, és a mi elménk adott ezeknek a történeteknek erőt. Kétségkívül nagyon szép történetek, de a szépség mindig a szemlélőtől függ. Jeruzsálem, Mekka, Váránaszi és Bodh-Gaja mind szent helyek, de csak az érzések miatt, amelyeket az odalátogatók átélnek. Önmagában az univerzum csupán atomok értelmetlen katyvasza. Semmi sem szép, szent vagy szexi, csak ha az emberi érzések azzá teszik. Az emberi érzések teszik csábítóvá a piros almát és undorítóvá a trágyakupacot. Azok nélkül mindkettő csupán egy halom molekula.

Úgy reméljük megtalálni az élet értelmét, hogy beillesztjük magunkat egy készen kapott történetbe az univerzumról. A világ liberális értelmezése szerint azonban az igazság ennek pontosan az ellentéte. Az univerzum nem ad nekem értelmet. Én adok értelmet az univerzumnak. Ez a kozmikus küldetésem. Nincs megszabott végzetem vagy utam. Ha Simba vagy Ardzsuna helyzetébe kerülök, dönthetek úgy, hogy harcolok egy ország trónjáért, de nem muszáj. Csatlakozhatok egy vándorcirkuszhoz is, elmehetek a Broadwayre musicalszínésznek, vagy indíthatok startupcéget a Szilícium-völgyben. Szabadon megalkothatom a saját utamat.

Mint minden kozmikus történet, a liberális is teremtésnarratívával kezdődik. Azt mondja, minden pillanatban teremtés történik, és én vagyok a teremtő. Mi tehát az életem célja? Hogy értelmet teremtsek érzések, gondolatok, vágyak és ötletek révén. Minden, ami az emberi érzés, gondolat, vágy és ötlet szabadságát korlátozza, az univerzum értelmét korlátozza. A legfőbb eszmény tehát az ilyen korlátozások alóli felszabadulás.

A gyakorlatban azok, akik a liberális történet szerint élnek, két parancsolatot követnek: teremts, és harcolj a szabadságért. A kreativitás megtestesülhet versírásban, a szexualitásunk felfedezésében, egy új alkalmazás kitalálásában vagy egy eddig ismeretlen vegyület felfedezésében. A szabadságért folytatott harc pedig magába foglal mindent, ami felszabadítja az embereket a társadalmi, biológiai és fizikai korlátok alól, legyen az kegyetlen diktátorok elleni tüntetés, kislányok olvasni tanítása, a rák ellenszerének megtalálása vagy egy űrhajó építése. A liberális hősök panteonjában ugyanúgy helyet foglal Rosa Parks és Pablo Picasso, mint Louis Pasteur és a Wright fivérek.

Ez elméletben nagyon izgalmasnak és mélynek hangzik. Sajnos azonban az emberi szabadság és kreativitás nem az, aminek a liberális történet képzeli őket. Legjobb tudományos ismereteink szerint döntéseink és alkotásaink mögött nincs semmiféle varázslat. Ezek neuronok milliárdjai között váltott biokémiai jelzések eredményei, és ha a katolikus egyház és a Szovjetunió igája alól fel is szabadítjuk az emberiséget, döntéseiket akkor is biokémiai algoritmusok fogják diktálni, amelyek ugyanolyan könyörtelenek, mint az inkvizíció vagy a KGB.

A liberális történet arra utasít, hogy keressem a kifejezés szabadságát, és valósítsam meg önmagam. Csakhogy mind az „önmagam”, mind a szabadság az ősidők tündérmeséiből ránk maradt mitológiai csodalény. A liberalizmusnak különösen zavaros fogalmai vannak a „szabad akaratról”. Nyilvánvaló, hogy az embereknek van akarata, vannak vágyai, és előfordul, hogy ezeket a vágyakat szabadon beteljesíthetik. Ha szabad akaraton azt értjük, hogy az ember azt teheti, amire vágyik – akkor igen, az embereknek van szabad akarata. De ha azt, hogy szabadon megválaszthatja, mire vágyik – akkor bizony nincsen.

Ha szexuálisan a férfiakhoz vonzódom, szabadon felismerhetem a vágyaimat, de nem tehetem meg szabadon, hogy inkább a nők iránt érezzek vonzalmat. Egyes esetekben dönthetek úgy, hogy visszafogom a nemi késztetéseimet, vagy „szexualitásváltoztató” kezelésnek vetem alá magam, de a szexuális orientációm megváltoztatásának vágyát is a neuronjaim erőszakolják rám, amelyeket talán kulturális és vallási előítéletek hajtanak. Miért szégyelli és akarja megváltoztatni az egyik ember a szexualitását, miközben a másik minden bűntudat nélkül éli át ugyanezeket a vágyakat? Mondhatjuk, hogy az elsőnek talán erősebb vallásos érzései vannak, mint a másodiknak. De vajon maga dönti el az ember, hogy erős vagy gyenge vallásos érzései legyenek? Persze lehet, hogy valaki tudatosan azért jár minden vasárnap templomba, hogy erősítse gyenge vallásos érzéseit – de miért akar az egyik ember vallásos lenni, miközben a másik boldogan marad ateista? Ez lehet genetikai vagy kulturális hajlam eredménye, de egészen biztosan nem valamiféle szabad akaraté.

Ami igaz a nemi vágyra, az minden vágyra, sőt valójában minden érzésre és gondolatra igaz. Vegyük például a legelső gondolatot, amely az eszünkbe ötlik. Honnan jött? Magunktól eldöntöttük, hogy ezt fogjuk gondolni, és csak utána gondoltuk? Természetesen nem. Az önfelfedezés folyamata egyszerű dolgokkal kezdődik, aztán egyre nehezebb lesz. Először is azt ismerjük fel, hogy nem mi irányítjuk a minket körülvevő világot. Nem én döntöm el, mikor essen. Aztán felismerjük, hogy azt sem mi irányítjuk, ami a saját testünkben történik. Nem én szabályozom a vérnyomásomat. Ezután megértjük azt, hogy még az agyunkat sem mi kormányozzuk. Nem én mondom meg a neuronjaimnak, mikor süljenek ki. Végül azt kell belátnunk, hogy nem mi irányítjuk a vágyainkat, és az azokra adott reakcióinkat sem.

Ennek belátása segíthet abban, hogy kevésbé ragaszkodjunk megszállottan a véleményünkhöz, érzéseinkhez és vágyainkhoz. Szabad akaratunk nincsen, de akaratunk zsarnoksága alól bizonyos mértékig felszabadulhatunk. Az emberek rendszerint akkora jelentőséget tulajdonítanak a vágyaiknak, hogy az egész világot azoknak megfelelően akarják irányítani és alakítani. Vágyaikat követve szállnak a Holdra, vívnak világháborúkat, és rombolják az ökoszisztémát. Ha megértjük azt, hogy vágyaink nem a szabad akarat varázslatos megtestesülései, hanem biokémiai folyamatok eredményei (amiket olyan kulturális tényezők befolyásolnak, amelyeket szintén nem mi irányítunk), mindjárt kevésbé fognak uralkodni rajtunk. Saját magunk, az elménk és a vágyaink megértésével sokkal többre jutunk, mint ha megpróbálunk megvalósítani minden fantáziát, ami csak az eszünkbe jut.

Önmagunk megértésének pedig létfontosságú lépése annak belátása, hogy az „önmagunk” egy, az agyunk bonyolult mechanizmusai által folyamatosan írt, frissített és újraírt fiktív történet. Van az agyamban egy mesélő, aki elmondja nekem, ki vagyok, honnan jöttem, merre tartok, és mi történik velem most. A politikai felfordulásokat magyarázó kormányzati megmondóemberekhez hasonlóan ez a belső narrátor is rendszeresen félreérti a dolgokat, de ezt ritkán vagy sohasem ismeri be. És ahogy a kormány zászlók, ikonok és parádék segítségével felépít egy nemzeti mítoszt, úgy építi fel belső propagandagépezetem a saját személyes mítoszomat kitüntetett emlékekből és traumákból, amelyek gyakorta nem is igen hasonlítanak a valóságra.

A Facebook és az Instagram korában tisztábban megfigyelhetjük ezt a mítoszteremtő folyamatot, mint valaha, mivel egy része kiszerveződik az agyból a számítógépre. Egyszerre lenyűgöző és rémisztő figyelni az embereket, amint temérdek időt töltenek azzal, hogy megalkossanak és kiszínezzenek egy tökéletes online ént, aztán kötődni kezdenek a teremtményükhöz, és végül már összekeverik a valósággal.218 Így lesz egy forgalmi dugókkal, veszekedésekkel és feszült csendekkel teli családi nyaralásból csodálatos tájképek, tökéletes vacsorák és mosolygó arcok gyűjteménye; 99 százaléka annak, amit tapasztalunk, sohasem válik az énünk történetének részévé.

Különösen fontos megjegyeznünk, hogy a fantáziaénünk jellemzően vizuális, míg a valódi tapasztalataink testi jellegűek. A fantáziában, a lelki szemeinkkel látunk egy-egy jelenetet a számítógép képernyőjén. Látjuk magunkat egy trópusi tengerparton állni, mögöttünk a kék tenger, arcunkon mosoly, egyik kezünkben koktél, a másik karunk szerelmünk dereka körül. Paradicsom. A képeken azonban nem látszik az idegesítő légy, ami a lábunkat csipkedi, a csikarás a hasunkban a romlott hallevestől, a feszülés az állkapcsunkban, ahogy mosolyt színlelünk, és az öt perccel korábbi durva veszekedés. Ha érezni tudnánk, amit a fotón szereplő emberek éreztek a kép készítése közben…!

Ha tehát valóban meg akarjuk érteni magunkat, ne azonosuljunk a Facebook-profilunkkal vagy a magunkról alkotott belső történettel. Inkább figyeljük meg a test és az elme valódi áramlatait. Látni fogjuk, hogyan jelennek meg és tűnnek el a gondolatok, érzelmek és vágyak ok nélkül és akaratunkon kívül, úgy, ahogy a különféle szelek fújnak ebből vagy abból az irányból, és összekócolják a hajunkat. És ahogy a szél nem mi vagyunk, úgy nem mi vagyunk a gondolatoknak, érzelmeknek és vágyaknak az az összevisszasága sem, amelyet megtapasztalunk, és különösen nem az a steril történet, amelyet utólag elmesélünk róluk. Megtapasztaljuk, de nem irányítjuk és nem birtokoljuk őket, és nem vagyunk azonosak velük. Az emberek megkérdezik, „ki vagyok én?”, és egy történetet várnak válaszul. Nos a legelső dolog, amit tudnunk kell magunkról, hogy nem egyetlen történet vagyunk.

Nincs történet

A liberalizmus radikális lépést tett minden kozmikus dráma tagadása felé, de aztán újraalkotta a drámát az emberen belül: az univerzumnak nincs cselekménye, így a mi dolgunk, hogy megteremtsük azt, ez a küldetésünk, és az élet értelme. Több ezer évvel a mi liberális korunk előtt az ókori buddhizmus még ennél is továbbment, mivel nemcsak minden kozmikus dráma, hanem az emberi teremtés belső drámájának létezését is tagadta. Az univerzumnak nincs értelme, és nem hordoznak értelmet az emberi érzések sem. Nem részei semmilyen nagy kozmikus mesének – pillanatnyi rezdülések csupán, amelyek minden különösebb cél nélkül jelennek meg és tűnnek el. Ennyi az igazság. Ez van.

A Brihadáranyaka-upanisad szerint, mint már idéztük, „a hajnalpír az áldozati paripa feje. A Nap a szeme, a szél a lélegzése, a Mindenember Tüze a torka, az év a teste. […] Az évszakok a tagjai, a hónapok és a félhónapok az ízületei, a nappalok és az éjszakák a patái, a csillagok a csontjai, a felhőzet a húsa.” Az egyik buddhista kulcsszöveg, a Máhaszatipatthána szutta ellenben azt mondja, hogy amikor az ember meditál, alaposan megfigyeli a testét, és feljegyzi magában, hogy „ebben a testben van haj, szőr, köröm, fog, bőr, hús, ín, csont, csontvelő, vese, szív, […] háj, takony, ízületi folyadék és vizelet. […] Úgy időzik, hogy […] belülről és kívülről egyaránt szemléli a testet. […] Megalapozódik benne az éberség: »Van test.«”219 A haj, a csont vagy a vizelet nem jelképez semmit. Az, ami.

A szöveg aztán bekezdésről bekezdésre magyarázza, hogy akármit is figyel meg a meditáló a testében és az elméjében, annak fogja fel, ami. „Amikor hosszan lélegzik be, tudja: hosszan lélegzem be […] Amikor röviden lélegzik be, tudja: röviden lélegzem be”. A hosszú belégzés nem jelképezi az évszakokat, és a rövid sem a napokat. Csupán rezdülések a testben.

Buddha tanítása szerint az univerzum három alapvető valósága az, hogy minden folyamatosan változik, semminek sincs örökkévaló lényege, és semmi sem teljes mértékig kielégítő. Felfedezhetjük akár galaxisunk, testünk vagy elménk legtávolabbi zugait, akkor sem találunk olyasmit, ami nem változik, ami örökkévaló lényeggel bír, és ami teljesen kielégít bennünket.

A szenvedés pedig abból ered, hogy az emberek nem képesek ezt elfogadni. Azt hiszik, hogy létezik valahol valami örökkévaló lényeg, és ha össze tudnának kapcsolódni vele, az teljes megelégedést nyújtana. Ezt az örökkévaló lényeget néha Istennek nevezik, néha nemzetnek, néha léleknek, néha autentikus énnek, néha pedig igaz szerelemnek – és minél jobban kötődik hozzá az ember, annál csalódottabb és nyomorultabb lesz, amiért nem sikerül rátalálnia. Ennél is rosszabb, hogy minél erősebb a kötődés, annál nagyobb gyűlöletet táplál az ember minden személy, csoport vagy intézmény iránt, aki, vagy ami közte és áhított célja között áll.

Buddha szerint tehát az életnek nincs értelme, és az embernek nem is kell azt megteremtenie. Csupán be kell látnia, hogy nem létezik ez az értelem, és ezzel felszabadul a szenvedés alól, amelyet az okoz, hogy üres jelenségekhez kötődik, és azonosul velük. „Mit tegyek?” – kérdezi az ember, és Buddha azt tanácsolja neki: „Ne tégy semmit. Egyáltalán semmit.” A probléma csak az, hogy folyton teszünk valamit. Nem feltétlenül fizikai szinten – hiszen órákon át tudunk például mozdulatlanul, csukott szemmel ülni –, mentális szinten azonban szünet nélkül gyártjuk a történeteket és identitásokat, vívjuk és nyerjük a csatáinkat. Egyáltalán semmit sem tenni azt jelenti, hogy az elme sem tesz semmit, és nem teremt semmit.

Sajnos még ez is könnyen átfordulhat hőseposzba. Még ha csupán lehunyt szemmel ülünk, és az orrlyukainkon ki-be járó levegőt figyeljük, arról is képesek vagyunk történeteket kreálni. „A légzésem kissé erőltetett, ha nyugodtabban lélegeznék, egészségesebb lennék.” Vagy: „Ha tovább figyelem a légzésemet, és nem csinálok semmit, megvilágosodom, és én leszek a legbölcsebb és legboldogabb ember a világon.” Aztán az eposz dagadni kezd, és az ember végül küldetésre indul, melynek célja nemcsak az, hogy önmagát felszabadítsa a kötődései alól, hanem az is, hogy másokat rávegyen erre. Miután elfogadtam, hogy az életnek nincs értelme, abban találok értelmet, hogy ezt másoknak is elmagyarázzam, vitatkozzam a hitetlenekkel, kioktassam a kételkedőket, pénzt adományozzak kolostorok építésére, és így tovább. A „nincs történet” elve könnyedén átváltozhat egy újabb történetté.

A buddhizmus története ezernyi példát tartogat arra, hogy olyan emberek, akik abban hisznek, hogy minden jelenség mulandó és üres, és nagyon fontos, hogy ne kötődjünk semmihez, mennyit tudnak civakodni egy ország irányításán, egy épület birtoklásán, sőt akár egy szó jelentésén is. Harcolni másokkal azért, mert hiszünk egy örök isten dicsőségében, sajnálatos dolog, de megérthető; azért harcolni másokkal, mert a világ jelenségeinek ürességében hiszünk, rettenetesen bizarr dolog – de mégis nagyon emberi.

A 18. században Burma és a szomszédos Sziám uralkodóházai egyaránt büszkék voltak Buddha iránti elhivatottságukra, és a buddhista hit védelmezésével legitimálták uralmukat. A királyok kolostorokat alapítottak, pagodákat építtettek, és minden héten bölcs szerzetesek beszédeit hallgatták, akik ékesszólóan prédikáltak az ember öt legfőbb kötelességéről: tartózkodni az öléstől, a lopástól, a szexuális bántalmazástól, a csalástól és a lerészegedéstől. Ennek ellenére a két királyság megállás nélkül háborúzott egymással. 1767. április 7-én Hszinbjusin burmai király seregei hosszú ostromot követően bevették Sziám fővárosát. A győztes csapatok öltek, raboltak, erőszakoltak, és egyesek közülük alkalmasint le is részegedtek. Aztán felégették a város nagy részét – a palotákkal, kolostorokkal és pagodákkal együtt –, majd rabszolgák ezreivel és számos kocsirakomány arannyal és drágakővel tértek haza.

Pedig Hszinbjusin király aztán igazán komolyan vette a buddhizmust. Hét évvel nagy győzelmét követően királyi zarándokutat tett a hatalmas Iravádi folyón, imádkozott az útba eső fontosabb pagodákban, és arra kérte Buddhát, hogy áldja meg seregeit még több győzelemmel. Rangunba érve újjáépíttette és kibővíttette Burma legszentebb vallási épületét, a Svedagon pagodát. Ezután a sajátjával megegyező súlyú arannyal díszíttette fel a szentélyt, majd aranyos fiatornyot emeltetett a tetején, amelyet (talán éppen Sziámból rabolt) drágakövekkel rakatott ki. Egyben kihasználta az alkalmat, és kivégeztette Pegu foglyul ejtett királyát, valamint annak fivérét és fiát.

A 30-as évek Japánjában az emberek még annak is megtalálták a módját, hogy a buddhista hitet kombinálják a nacionalizmussal, a militarizmussal és a fasizmussal. Olyan radikális buddhista gondolkodók, mint Inoue Niszso, Kita Ikki vagy Tanaka Csigaku azt állították, hogy a kötődések feloldásának érdekében az embernek teljesen át kell adnia magát a császárnak, leszámolnia minden egyéni gondolkodással, és teljes hűséget tanúsítania a nemzet iránt. Ezek az eszmék különféle ultranacionalista szervezeteket ihlettek meg, köztük egy fanatikus katonai csoportot, amely egy merényletsorozat révén szerette volna megdönteni Japán konzervatív politikai rendszerét. Meggyilkolták a volt pénzügyminisztert, a Mitsui vállalatcsoport vezérigazgatóját, végül pedig Inukai Cujosi miniszterelnököt is. Ezzel felgyorsították Japán átalakulását katonai diktatúrává. Aztán amikor az ország háborúba kezdett, a buddhista szerzetesek és zen meditációs mesterek az államhatalom iránti önzetlen engedelmességről, és önfeláldozásról prédikáltak. Buddhának az irgalmasságról és az erőszakmentességről szóló tanai valahogyan feledésbe merültek, és nem befolyásolták érzékelhető mértékben a japán katonák viselkedését Nankingban, Manilában vagy Szöulban.

Ma a buddhista Mianmar emberi jogi szempontból a világ legrosszabb országai közé tartozik, és egy buddhista szerzetes, Ashin Wirathu a muszlimellenes mozgalom vezetője. Azt állítja, hogy csupán meg akarja védeni Mianmart és a buddhizmust a muszlim dzsihád-összeesküvésektől. Beszédei és cikkei azonban annyira gyújtó hatásúak, hogy 2018-ban a Facebook a gyűlöletbeszéd tilalmára hivatkozva törölte az oldalát. 2017-ben a Guardiannek nyilatkozva a szerzetes irgalmasságra intett egy arra repülő szúnyoggal szemben is, de amikor szembesítették azokkal az állításokkal, hogy mianmari katonák muszlim nőket erőszakoltak meg, ő csak nevetett, és azt mondta: „Lehetetlen. Ahhoz túlságosan undorító a testük.”

Nagyon kicsi rá az esély, hogy beköszönt a világbéke és a globális harmónia, ha mind a nyolcmilliárd ember elkezd rendszeresen meditálni. Nagyon nehéz ám belátni magunkról az igazságot! De még ha sikerülne is mindenkit rávenni, hogy megpróbálja, sokan közülünk hamar hősökről, gonosztevőkről és ellenségekről szóló történetté torzítanák a valóságot, és találnának valami jó ürügyet a háborúra.

A valóság próbája

Noha ezek a nagy történetek mind az agyunk által generált fikciók, kétségbeesésre semmi ok. Azért a valóság még létezik. Nem játszhatunk szerepet valami kitalált drámában, de miért is akarnánk ezt tenni? A nagy kérdés, amely az ember előtt áll, nem az, hogy „mi az élet értelme?”, hanem hogy „hogyan szabaduljunk meg a szenvedéstől?”. Ha elvetjük a fiktív történeteket, sokkal tisztábban tudjuk megfigyelni a valóságot, és ha ismerjük az igazságot magunkról és a világról, semmi sem tehet nyomorulttá minket. De persze ezt sokkal könnyebb mondani, mint megtenni.

Mi emberek annak köszönhetően hódítottuk meg a világot, hogy képesek vagyunk fiktív történeteket kitalálni és elhinni. Ennek következtében viszont különösen rosszul megy nekünk a valóság és a fikció közötti különbség felismerése. Hiszen a túlélés kulcsát jelentette számunkra, hogy képesek legyünk szemet hunyni e különbség fölött. Ha mégis fel akarjuk ismerni, akkor a szenvedésnél kell kezdenünk. Mert a világon a legvalóságosabb dolog a szenvedés.

Ha egy történettel állunk szemben, és meg akarjuk tudni, igaz-e, vagy kitalált, az egyik kulcskérdés, hogy képes-e a történet főhőse szenvedni. Ha például valaki elmondja nekünk a lengyel nemzet történetét, gondolkozzunk el rajta, vajon tud-e szenvedni Lengyelország. Adam Mickiewicz, a nagy romantikus költő, és az újkori lengyel nacionalizmus atyja „a népek Krisztusának” nevezte Lengyelországot. 1832-ben, évtizedekkel azt követően, hogy Lengyelországot felosztotta egymás között Oroszország, Poroszország és Ausztria, illetve két évvel azután, hogy az 1830-as lengyel felkelést vérbe fojtották az oroszok, Mickiewicz kifejtette, hogy Lengyelország borzalmas szenvedése áldozat az egész emberiségért, Krisztus szenvedéséhez hasonló, és Krisztushoz hasonlóan Lengyelország is fel fog támadni halottaiból.

Az egyik bekezdésben Mickiewicz így ír: Így szólt Lengyelország [Európa népeihez]: „Aki énhozzám jön, szabad lesz és egyenlő, mert én vagyok a SZABADSÁG.” A királyoknak azonban ezt hallván félelem költözött szívébe, és megfeszítették a Lengyel Népet, és sírba tették, ezt kiáltván: „Megöltük és eltemettük a Szabadságot.” De ostobán szóltak […] mert a Lengyel Nép nem halt meg. […] Harmadnapon a lélek visszatér a testbe; és a Nép feltámad, és felszabadítja Európai népeit a szolgaságból.   Tud-e egy nemzet szenvedni? Van a nemzetnek szeme, keze, érzékei, érzelmei? Vérzik, ha megszúrják? Nyilvánvalóan nem. Ha vereséget szenved a háborúban, elveszíti egy tartományát vagy akár a függetlenségét, akkor sem tud fájdalmat, bánatot vagy bármilyen rossz érzést megtapasztalni, mivel nincsen teste, elméje és érzései. Valójában ez csak egy metafora. Lengyelország csupán bizonyos emberek képzeletében létezik szenvedésre képes entitásként. Lengyelország azáltal marad fenn, hogy ezek az emberek a testüket kölcsönzik neki – nemcsak úgy, hogy katonaként szolgálnak a lengyel hadseregben, hanem úgy is, hogy megtestesítik a nemzet örömét és bánatát. Amikor 1831-ben megérkeztek Varsóba a hírek a lengyel vereségről az ostrołekai csatában, emberi gyomrok szorultak össze a kétségbeeséstől, emberi mellkasok ziháltak fájdalmasan, és emberi szemeket öntött el a könny.

Mindez természetesen nem igazolja az orosz megszállást, és ugyancsak nem kérdőjelezi meg a lengyeleknek azt a jogát, hogy független országot alapítsanak, és maguk döntsenek törvényeikről és szokásaikról. Azt azonban igenis jelenti, hogy a valóság végső soron nem lehet része a lengyel nemzet történetének, mivel Lengyelország létezése emberi elmékben felmerülő képektől függ.

Vegyük ellenpéldának egy varsói nő sorsát, akit kiraboltak és megerőszakoltak a megszálló orosz katonák. A lengyel nemzet metaforikus szenvedésétől eltérően ennek a nőnek a szenvedése nagyon is valódi volt. Az oka persze lehet az emberi hit olyan fikciókban, mint például az orosz nacionalizmus, az ortodox kereszténység vagy a macsó virtuskodás, amelyek mindegyike sok orosz polgárt és katonát inspirált. De a szenvedés maga száz százalékban valódi volt.

Legyünk nagyon óvatosak, amikor a politikusok elkezdenek misztikus kifejezéseket használni. Lehet, hogy a valódi szenvedést próbálják álcázni, vagy mentséget találni rá azzal, hogy nagy, érthetetlen szavakba csomagolják. Különösen vigyázzunk ezzel a négy szóval: áldozat, örökkévalóság, tisztaság, megváltás. Ha bármelyiket meghalljuk, fújjunk riadót. Aki pedig olyan országban él, amelynek vezetője rutinszerűen mond olyasmiket, mint például: „Áldozatuk megváltja örökkévaló nemzetünk tisztaságát” – nos, az jobb, ha tudja, hogy nagy bajban van. Ép elménk megőrzése érdekében mindig próbáljuk az ilyen sületlenségeket valóságos dolgokra lefordítani: egy kínok között haldokló katonára, egy megerőszakolt nőre, egy félelemtől reszkető gyerekre.

Ha tehát tudni akarjuk az igazságot az univerzumról, az élet értelméről és a saját identitásunkról, a legjobb, ha azzal kezdjük, hogy megfigyeljük a szenvedést, és felfedezzük, mi is az valójában.

A válasz nem egyetlen történet lesz.