Karl Ove Knausgård: Szerelem – Harcom 2.
|Karl Ove Knausgård:
Szerelem – Harcom 2.
Karl Ove Knausgård: Szerelem – Harcom 2.,
https://ritakonyvespolca.com/2018/10/03/norveg-valo-vilag/
“… A mindennapi élet, a maga kötelességeivel és rutinjaival, olyasvalami volt, amit elviseltem, de semmi olyasmi, ami örömet okozott volna, ami értelemmel bírt számomra, vagy boldoggá tett volna. Nem arról volt szó, hogy nem volt kedvem felmosni a padlót vagy pelenkát cserélni, hanem valami sokkal alapvetőbbről, hogy nem tapasztaltam meg a szűkebb élet értékét, hanem folyton elvágytam belőle, ahogy mindig is tettem. Így az élet, amelyet éltem, nem a sajátom volt. Próbáltam a sajátomévá tenni, ez volt a harc, amelyet vívtam, de egyszerűen nem ment, a valami más utáni vágy teljesen aláásta mindazt, amit csináltam. Hogy mi volt a probléma?
Vajon az éles, elmebeteg hangszínt nem bírtam elviselni, amely mindenhol hallatszott a társadalomban, és abból a rengeteg pszeudoemberből, pszeudohelyből, pszeudoeseményből és pszeudokonfliktusból eredt, melyeken keresztül az életünket éltük, mindazt, amit anélkül láttunk, hogy részt vettünk volna benne, illetve a távolságot, amely a modern létet ezáltal a saját, voltaképpen megkerülhetetlen itt és mostra alakította? Ha ez így volt, ha több valóságra, több jelenlétre vágytam, nem helyeselnem kellett volna azt, ami körülvett? Mivégre az elvágyódás? Vagy talán az előre legyártott napokra reagáltam, a napi rutinokra, melyek vágányként futnak előttünk, csak rájuk kell lépnünk, ez az, ami mindent annyira kiszámíthatóvá tesz, hogy különféle szórakozásokat kell keresnünk ahhoz, hogy egy parányi intenzitást érezzünk? Valahányszor kiléptem az ajtón, mindig tudtam, mi fog történni, mit fogok csinálni. Ez volt a helyzet kicsiben, vásárolni megyek a szupermarketbe, beülök egy kávézóba egy újsággal, elhozom a gyerekeimet az óvodából, és így volt ez nagyban is, az első bezsilipeléstől a társadalomba, ami az óvoda, a végső kizsilipelésig, ami az öregek otthona lesz. Vagy az egész világot átható és mindent lekicsinylő egyformaság keltette undort éreztem? Ha az ember manapság keresztülutazik Norvégián, mindenütt ugyanazt látja. Ugyanazok az utak, ugyanazok a házak, ugyanazok a benzinkutak, ugyanazok az üzletek. A hatvanas évek végén még megfigyelhető volt, hogyan változik a kultúra, ahogy például felhajtott Gudbrandsdalba, a különös fekete faépületek, amelyek olyan tiszták és komorak, mára kis múzeumok módjára ágyazódnak egy kultúrába, amely semmiben sem különbözik attól, ahonnan az ember érkezett, vagy ahová tartott. És Európa, amely egyre inkább egyetlen nagy és egyforma országgá csúszik össze. Ugyanaz, ugyanaz, minden ugyanaz volt. Vagy talán arról volt szó, hogy a fény, amely beragyogta a világot, és mindent érthetővé tett benne, egyben meg is fosztotta az értelmétől? Talán az eltűnt erdők tehettek róla, a kihalt állatfajok, a régi életformák, amelyek soha többé nem térnek vissza?
Igen, ezek foglalkoztattak, ezek töltöttek el szomorúsággal és tehetetlenséggel, és ha volt egy világ, amelyhez gondolatban fordultam, az a 16. és 17. századé volt a hatalmas erdőkkel, a vitorláshajókkal és a lovas szekerekkel, a szélmalmokkal és kastélyokkal, a kolostorokkal és kisvárosokkal, a festőkkel és gondolkodókkal, a felfedezőkkel és feltalálókkal, a papokkal és alkimistákkal. Milyen lenne egy olyan világban élni, amelyben mindent kézi erővel végeznek, a szél vagy a víz erejével? Milyen lenne egy olyan világban élni, amelyben az amerikai indiánok még békében élték az életüket? Amelyben az élet tényleges lehetőség volt? Amelyben még nem igázták le Afrikát? Amelyben a sötétség a naplementével érkezett, a fény pedig a napkeltével? Amelyben az emberek túl kevesen voltak és túlságosan egyszerű eszközökkel rendelkeztek ahhoz, hogy befolyással legyenek az állatállományokra, ahhoz pedig különösen, hogy kiirthassák őket? Amelyben az ember nem juthatott játszi könnyedséggel egyik helyről a másikra, és a kényelem a leggazdagabbak kiváltsága volt, amelyben a tenger tele volt bálnákkal, az erdők tele voltak medvékkel és farkasokkal, és még léteztek országok, amelyek olyan idegenek voltak, hogy egyetlen mese sem szolgáltathatott nekik igazságot, például Kína, ahová nemcsak hogy hónapokig tartott az út, és csupán a hajósok és kereskedők rendkívül kis hányadának adatott meg, hanem halálos veszéllyel is járt. A világ persze durva és nyomorúságos volt, mocskos és betegség sújtotta, részeges és tudatlan, tele fájdalommal, a várható élettartam alacsony volt, a babonásság pedig nagy, mégis a legnagyobb írót adta, Shakespeare-t, a legnagyobb festőt, Rembrandtot, a legnagyobb tudóst, Newtont, akik a mai napig páratlanok a maguk területén, hogyan lehetséges, hogy éppen ezekben az időkben sikerült kiteljesedniük? Talán mert a halál közelebb volt, és az élet emiatt erősebbnek bizonyult?
Ki tudja.”