VOYAGER PRESENTS
LAURIE ANDERSON
koncert
1995. június 27. BUDAPEST
THE NERVE BIBLE
NÉHÁNY RÖVID TÖRTÉNET
A „NERVE BIBLE”-BÓL
FEJLŐDÉS
-Mi a történelem? — kérdezte a lány.
-Egy angyal amely háttal száguld a jövőbe — felelte a fiú — A történelem egy rakás szemét, egy halom ócskavas és az angyal visszarepülne hogy rendbetegye a dolgokat, de a Paradicsom felől tomboló vihar elsodorja őt, vissza a jövő felé.
Ezt a vihart fejlődésnek hívják.
Néhány dolog mindössze kép. Látvány, amely felbukkan az orrod előtt.
Ne nézz most! A hátad mögött vagyok.
MI A TÖRTÉNELEM?
Egy időben művészettörténetet tanítottam néhány New York környéki főiskola esti tagozatán. Egyiptomi építészetet és asszír szobrászatot. Nem voltam egy professzionális művészettörténész, a tanítást csak egy állásnak tekintettem, és az az igazság, hogy nem igazán tartottam lépést az egyiptológiai szakirodalommal. Megesett, hogy diákat vetítettem és amikor feltűnt egy-egy piramis vagy templom képe a vásznon, hirtelen semmi nem jutott róla az eszembe. Nem emlékeztem semmire vele kapcsolatban. Ilyenkor kitaláltam mindenféle történeteket különböző fáraókról, a diákok meg jegyzeteltek. Végül levizsgáztattam őket a tárgyból.
Aztán persze lebuktam, a diákok hivatkozni kezdtek a történeteimre más órákon, jómagam pedig kezdtem bűntudatot érezni amiatt, hogy "kitalálom" a történelmet — no nem mintha a történelemmel kapcsolatban nem alapulna amúgy is sok minden feltételezéseken — de egy szó mint száz végül felmondtam, mielőtt kirúgtak volna. Azóta gyakran eltűnődtem azon, hogy vajon mi lett ezekkel a történetekkel. Emlékszik-e rájuk valaki, tudja-e valaki, hogy mi történt velük?
Steven Hawkins-nek van egy elmélete arról, hogy mi lesz az információ sorsa miután eltűnik. Nézete szerint a dolog úgy működik mint amikor egy Fekete Lyuk magába szívja az anyagot az összes információval együtt, és egy végtelen hosszú alagútban elnyeli őket. A számok, a számítások és a tévedések mind egy hatalmas forgószélben örvénylenek. Felmerül néhány kérdés: Hosszú-e az idő? Vagy széles? Egyre jobbak lesznek-e a dolgok, vagy egyre rosszabbak? Kezdhetjük-e az egészet elölről?
Egy alkalommal interjút készítettem John Cage-dzsel, aki egy nagyon boldog ember benyomását tette rám. Az idős emberek gyakran megkeseredettek és rosszkedvűek, de ő nyolcvan évesen is mindig mosolygott és alapvetően vidám volt. A zenéről és az információelméletről kellett volna kérdeznem, de én valójában arra voltam kíváncsi, hogy egyre jobbak lesznek-e a dolgok, vagy egyre rosszabbak? Ez a probléma járt a fejemben, de a kérdés olyan bután hangzik, hogy nem mertem feltenni. Megpróbáltam körüljárni a dolgot, úgy tettem mintha az evolúció problémaköre érdekelne: „Ha versenyt rendeznének egy mai és egy ősló között akkor az előbbi nyerne, mivel gyorsabb, hatékonyabb, jobban alkalmazkodott a körülményekhez. Vajon ugyanez történik-e velünk is? Richard Dawkins szerint ez a megközelítés kissé problematikus, mivel szerinte nagyszerű lett volna ha például tűzokádó állatok fejlődtek volna ki, tűzálló orlyukakkal, akik meg tudták volna sütni az ételt evés előtt és ez aztán igazán kényelmes és praktikus lett volna...” Ekkor Cage közbevágott: „Mit akar valójában mondani?” Mire én: „Egyre jobbak lesznek a dolgok, vagy egyre rosszabbak?” Egy másodpercre eltöprengett, aztán azt mondta: "Jobbak. Sokkal jobbak ebben biztos vagyok. Egyre gyorsabbak, okosabbak és jobbak leszünk, csak nem vesszük észre, mert olyan lassan történik az egész.”
TIBET
Nemrég elmentem Tibetbe, hogy megnézzek egy tavat. Ez a tó Tibetnek egy különösen távoli, elhagyatott részén terül el nagy tengerszint feletti magasságban, fenn a Himaláján. Amikor a Dalai Láma meghal sok láma odamegy, hogy nézze a tavat, mivel a víz felszínén titokzatos módon instrukciók jelennek meg arra vonatkozólag hogy hol és hogyan találják meg az új Dalai Lámát. Például megjelenik a víztükrön egy jel, ami nyugatot, aztán egy másik amely kaput és egy harmadik amely poros utat jelöl. Akkor az új Dalai Lámához úgy jutnak el, hogy elmennek Nyugat-Tibetbe, megtalálják a kaput, aztán a poros utat, amelynek a végén ott játszik egy körülbelül két éves kisfiú, és tudják hogy benne született újjá a Dalai Láma.
Némiképp gyanakvó ember lévén látni szeretem volna ezt a tavat, gondoltam hátha felfedezek a remeték barlangjaiban egy-két gondosan elrejtett Xenon projektort, amely megmagyarázná ezt a különös természeti jelenséget. Tizenketten vágtunk neki az útnak, nyolc serpa és huszonkét jak társaságában, és hamarosan alaposan eltévedtünk. Valójában nem voltunk felkészülve ilyen hosszú útra. Reggelente amikor felébredtünk nagyon hideg volt és havazott, megittunk egy kávét és nekivágtunk az útnak, és csak mentünk-mentünk...
Körülbelül hétezer méteres magasságban hegyibetegséget kaptam és nem tudtam tovább menni.
Több mint negyven fokos lázam volt és napi húsz fájdalomcsillapítót vettem be. Meg voltam győződve arról, hogy a fejem egyszerűen kettéhasadt. Amikor társaim megpróbáltak segíteni nekem és a gyógyszeres dobozban kutattak, arra gondoltam, milyen szép tőlük hogy úgy tesznek mintha orvosságot keresnének és még csak nem is említik, hogy a fejem szétnyílt.
Egyszerre csak elmúlt a fejfájásom. Ezután csak harangokat hallottam. Az égbolt meseszép mutatványokkal kápráztatott el. Arany színben tündökölt, pulzált és színes fénycsíkok vibráltak. Végül elértük a tavat, de szinte semmit nem láttam belőle, mivel addigra már csak az aranyló fényeket voltam képes érzékelni. Azon az éjszakán, mint később megtudtam, a vezető azt mondta a csoportnak: „Fel kell készülnünk arra az eshetőségre, hogy ma éjel meghal.” Rám gondolt.
Ezután leküldtek egy szamár hátára szíjazott kosárban egy serpa vezetésével, egy társam és néhány oxigénpalack társaságában. Öntudatomat szinte percenként vesztettem el és nyertem vissza. Arra kértem a kísérőmet, hogy beszéljen hozzám, mert úgy érzem különben meghalok. A srác egyetemista volt, tapasztalt hegymászó és nagyon szégyenlős — az egész úton nem szólt egy szót sem, de most három napig egyfolytában beszélt: „Nézd ott azokat a cserjéket! Odanézz, megfagyott jakszar! Nézd milyen gyönyörűek a csillagok!” Olyan volt ez a hang, mint egy hosszú, vékony vonal. Mint egy kötél, amibe belekapaszkodhatok. Azért mesélem ezt el nektek, mert talán tudjátok milyen megmenekülni egy másik ember hangjának a segítségével. Ez történt velem, és úgy gondoltam ezt kell mondanom nektek.
AZ ÉSZAKI SARK
1974 nyarán kibírhatatlan meleg volt New York-ban, és arra gondoltam, milyen kellemes lenne most az északi sarkon. Aztán eszembejutott: „Miért is ne?” Úgy tenni ahogy a rajzfilmekben szokás, kiakasztani egy táblát az ajtókilincsre: „AZ ÉSZAKI SARKRA MENTEM”, és nyomás. Hetekig készültem az útra. Szereztem baltát, hátizsákot, térképeket, késeket, hálózsákot, csalit és három hónapra elegendő zabkenyeret valamint magas fehérje tartalmú krémsajtot. Úgy döntöttem hogy stoppal megyek. Egyik nap lesétáltam a Houston Street-re harminckilós hátizsákommal. Megálltam az út szélén és kitettem a kezem.
— Északra tart?” kérdeztem a sofőrt miközben próbáltam a hátizsákomat begyömöszölni a furgonjába. New York-tól a Hudson öbölig főleg kamionokkal utaztam, onnantól kis postai repülőgépekre kéredzkedtem fel. A pilóták többsége vagy a behívő elől lépett le Kanadába, vagy kiábrándult vietnámi veterán volt, akinek nem volt kedve többé hazamenni. Állandóan repülős mutatványaikkal akartak szórakoztatni. Mélyrepülés a folyó felett, hurkok a levegőben és egyéb szédítő akrobatikus elemek. Leszálláskor pedig azt mondták: „Néhány hét múlva jön egy gép amivel tovább tudsz menni. Na szia, sok szerencsét.”
Végül soha nem jutottam el az Északi Sarkra. Kiderült hogy ez egy tiltott terület, hová engedély nélkül senki sem repülhet. Sikerült viszont néhány mérföldre megközelítenem az északi mágneses pólust, úgyhogy végül is nem voltam túlságosan csalódott. Esténként főzéssel és dohányzással ütöttem agyon az időt, gyönyörködve a kanadai naplemente káprázatos fényeiben, amelyek szinte lángba borították a tavat. Később a hátamon fekve, az északi alkonyt bámulva, azon töprengtem, hogy vajon egy nukleáris holocaust egyetlen túlélőjeként mit is tennék. És amikor kihunytak a naplemente fényei, elnyújtóztam a földön és belefeledkeztem a csillagok távoli, csendes körforgásába.
Végül a fejsze miatt döntöttem úgy, hogy hazamegyek. Egyik nap favágás közben egy rossz mozdulatnál kirepült a balta a kezemből, fel a magasba. És akkor azt tettem amit ilyenkor nem szabad: felnéztem hogy kiderítsem vajon merre szállt. Jött lefelé. WWWWWFFFFF, éppencsakhogy elsüvített a fejem mellett. És akkor azt gondoltam: „Atyaűristen, itt sétálgatnék egy baltával a fejemben tíz mérföldre a legközelebbi leszállópályától. És a világon senki se tudná, hogy itt vagyok.
RONDA LÁNY ÉKSZEREKKEL
Egy alaklommal meglátogattam a bátyámat Mexikóban, aki akkoriban antropológusként dolgozott a Totzil indiánok, a maja törzsek utolsó leszármazottai körében. A totzilok egy gyönyörű, a madarak énekléséhez hasonlatos nyelvet beszéltek és nagyon kis termetűek voltak. Valósággal kimagaslottam közülük. Napjaim nagy részét a nők társaságában töltöttem, mivel a bátyámnak ezt nem engedték meg. Hajnali háromkor keltünk és kukoricaszemeket válogattunk szét színek szerint. Ezután megfőztük, majd elszaladtunk a malomba és végül nekiláttunk elkészíteni a tortillákat. Az összes többi nő tortillái tökéletesen átsültre és kerek formájúakra sikerültek, az enyémek még hosszú gyakorlás után is mindig asszimetrikusak és égettek voltak. Amikor azt hitték hogy nem figyelek, odadobták a kutyáknak. Reggeli után a nap hátralevő részét a folyónál töltöttük, ahol a kecskékre vigyáztunk és azzal szórakoztunk, hogy befontuk egymás haját. Egyik nap elhatározták hogy megcsinálják a hajamat olyanra, mint az övék. Miután végeztek, megnéztem a tükörképemet egy tócsában. Nevetségesen néztem ki, de ők azt mondták: „Na most végre már nem vagy ronda. Lehet hogy így már férjet is fogsz találni magadnak." Együtt éltem velük a jurtában, ami egy kuglóf formájú, zsupfedeles építmény volt. A közepén egy tűzhely állt, amelyet fekhelyek vettek köriil, és az egész úgy nézett ki, mint egy kiszáradt hód vár. A totzil nevem „Loscha” volt, amely valami olyasmit jelent, hogy „ronda lány ékszerekkel.” Ronda, na jó. Végül is szörnyen magas voltam hozzájuk
képest. De mit értettek ékszerek alatt? Erre egészen addig nem jöttem rá amíg egy este éppen vettem ki a kontaktlencséimet és mivelhogy elvesztettem a tokjukat, megpróbáltam gondosan elhelyezni őket az alvóhelyem polcán, amikor észrevettem hogy mindenki engem néz. Akkor hirtelen rájöttem, hogy senki közülük nem látott még szemüveget se soha, nemhogy kontaklencsét. Ezek voltak tehát az ékszerek, átlátszó, kerek ékkövek, melyeket éjszakánként fekhelyem mellett rejtegettem, reggel pedig hogy biztonságban legyenek, a szemeimbe raktam. Szóval ronda vagyok, de mit számít, vannak ékszereim!
Atyád öt öl mélyen nyugszik. Csontjai korallá lettek.
Ama gyöngyök egykor a szemei voltak. És ő el nem halványul soha.
Változik ahogy a tenger. Gazdag és különös.
Csak én maradtam, ki a mesét elmondjam.
Szólítsatok Ishmael-nek.
A KIFESZÍTETT KÖTÉL
Álmomban fenn vagyok a magasban, egy kifeszített kötélen,
Előre-hátra billegek, hogy egyensúlyom megtartsam.
Alattam rokonaim,
Ha lezuhanok porrá zúzom őket.
Ez a hosszú, vékony vonal, ez a hangvonal, ez a kiáltás,
Csak ez az ami összeköt az alattam levő világgal,
Az összes emberrel, zajjal, hangokkal és ordításokkal.
Ez a hosszú vékony vonal. Ez a kifeszített, hangokból sodort kötél.
Ez a hosszú, vékony vonal. Ez a kifeszített, saját véremből sodort kötél.
CYBERSPACE
A cybertérben a hfreket kedvelem a leginkább. A közelmúltban az úgynevezett AP bejelentette, hogy a Microsoft megvásárolta az úgynevezett Vatikánt. Egy úgynevezett érsek kommentálta az üzletet. „Fel vagyunk villanyozva. Mi már kétezer éve használunk ikonokat, a Microsoft pedig még csak három éve. Gondolják csak végig az ebben rejlő lehetőségeket."
Azért szeretek az Interneten lenni, mert a Föld bármely pontjáról kaphatok időjárásjelentést. Megtudhatom merre járnak éppen a hatalmas tartályhajók, és hogy várható-e vihar az Eszaki Sarkon.
És ha van szoftvered, a megfelelő számokkal és kódokkal bebarangolhatod az egész világot, eljuthatsz bárhová.
Nyomd meg a return-t, tartsd a választógombot folyamatosan lenyomva és üsd le háromszor a zárójel, zárójel, pont, vessző, kék, kék ég kódot.
H-a-w-a-i-i, pont vessző Hawaii
Standby
H a w a i i pont, vessző Hawai
Standby.
HOLNAP UGYANEKKOR
Tudod van az a kis óra amelyik ott villog a videódon, és mindig déli 12 óra van rajta, mivel soha nem jöttél rá hogyan kell beállítani. Így mindig ugyanazt az időt mutatja, azóta hogy a gyárból kikerült.
Jó reggelt. Jó éjszakát. Holnap ugyanekkor.
Felvételi üzemmódban vagyunk.
Szóval felmerül néhány kérdés:
Az idő hosszú? Vagy széles?
És a válaszok? Néha postán érkeznek. Egy nap megjön a levél, amelyre mindig vártál, minden ami benne van igaz, és az utolsó mondata az, hogy égesd el.
Amit igazán tudni szeretnék az az, hogy egyre jobbak lesznek-e a dolgok, vagy egyre rosszabbak? Merthogy a történelem olyan történetekből áll, melyekre csak félig-meddig emlékezünk. Es a legtöbbet nem írták le soha.
És amikor például azt mondják: „A könyv tanításának szellemében fogunk élni.”
Meg kell kérdezd: „Melyik könyv?” Mert egészen másról van szó ha Dosztojevszkij vagy ha éppen az Ivanhoe.
Stop. Pause. Felvételi üzemmódban vagyunk.
kelet: a világ pereme
Nyugat: azok akik előttem jöttek.
Felvételi üzemmódban vagyunk. Jó reggelt.
Jó éjszakát. Holnap ugyanekkor.
Beszélj a nyelvemen.
⬆
|